2013. március 31., vasárnap

47. fejezet ~ Ki tudja, mit hoz még a jövő /Évadzáró/

Sziasztok kedves olvasóim!
Hát igen, eljutottunk ide is...A második évad is most véget ér. Köszönöm a rengeteg hozzászólást, kommentet és chat bejegyzést! Nagyon jól esett mind.:) Ha valaki még nem lenne a rendszeres olvasók tagja, azt szívesen várom köreinkben.;) Remélem ezentúl is találkozunk és nem szomorodtok el, ugyanis nemsokára kezdetét veszi a harmadik évad is.  Tudjátok ez is, mint az előző, majd folytatólagos lesz, tehát az ezt követő rész a 48. lesz.
Most viszont az évad utolsó része következik. Nem mondok inkább semmit, fedezzétek fel, ezt az érzelmekkel teli részt. Lepődjetek és döbbenjetek meg.
Nagyon kellemes olvasást és ezzel együtt kellemes húsvéti ünnepeket nektek!
Love Bonie ♥



/Jane/

Olykor előfordul, hogy hirtelen választás elé kerülsz, döntened kell a jövődről. A választás mindig nehéz, nagy a súlya minden szempontból. A döntésünk kihat az egész életünkre, akár jó, akár rossz. A jövőnk csak ezen múlik. A legképtelenebb helyzetekben döbbenünk rá, hogy most azonnal választanunk kellene. Az ember sosem tudhatja előre, melyik utat fogja választani, csak amikor már eldöntötte. Az a döntés sosem egyszerű, viszont ha megvan a választás, és az tökéletes, azonnal érezni fogod, igen: Ez a helyes út. Az én utam. Azaz út, amivel elérem az álmaim.
Ennek megfelelően készítünk magunknak terveket. Néha az a terv, amit kidolgoztál nem elég, így tovább gondolod, így az egész életed új irányba fordul.
Már csak azt várom, hogy az enyém mikor ér erre a pontra, ahonnan az egész megfordul. Jó lesz-e számomra, vagy éppen rémálom? 

Miután kitettük a két jómadarat, csak Eric és én maradtunk az autójában. Ezek és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Egy idő után azonban a srác megtörte a csendet, mert észrevette, nem vagyok éppen aktív.
-          Elfáradtál? – mosolygott egy pillanatra felém fordítva a tekintetét.
Egészen besötétedett már, fél kilenc felé járt az idő. Bólintottam egy kicsit, de ugyanakkor határozottat.
-          Mozgalmas napom volt. – mosolyogtam félszegen, ahogy végignéztem Ericen. Annyira megnyugtatott, hogy ott van mellettem. Már szinte teljesen kivertem a fejemből Colint, rájöttem, mennyire félreértettem mindent. A saját érzéseimet is. Most viszont teljesen boldog vagyok, a barna hercegemmel.
Mikor leparkoltunk a hotel előtt, mintha feltöltődtem volna energiával, kipattantam az ajtón, aztán Eric oldalára siettem. Már ő is kiszállt, átkarolt, én is követtem a példát. Pár percig ott álltunk egymás karjában, Eric közben a kocsinak dőlt. Felemelte a kezét, megsimogatta az arcom, aztán az ajkait az enyémhez közelítette. Én játékosan elé tettem a kezem, hogy megakadályozzam. Erre csípőre tette a kezét, így hirtelen gondolatból elkezdtem befelé futni a hotel lépcsőjén.
-          Elkaplak! – kiáltotta utánam nevetve és ő is futásnak eredt.
-          Majd meglátjuk. – nyújtottam ki a nyelvem.
Végigfutottam a folyóson, mindenkit kikerülve, nehogy fellökjek bárkit is. Szerencsémre pont lent volt üresen a lift.  Besiettem, majd megnyomtam a gombot, hogy elinduljon. Pechemre Eric pont utolért, úgyhogy mögötte csukódott be a kétszárnyú liftajtó.
-          Megvagy. – vigyorgott csibészesen, majd ismét a karjaiban találtam magam. Én is átkaroltam a nyakát és nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
Végül kicsit messzebb tolt magától, és lecsapott ajkaimra. Egy szenvedélyes csókban forrtunk össze, aztán felértünk és kinyílt az ajtó. Hirtelen eltávolodtunk egymástól, mert egy öreg nő csúnya pillantásokat vetett ránk. Kiszálltunk és átadtuk neki a helyet, had menjen. Végül mikor már nem volt a közelben hatalmasat nevettünk.
-          Végre itt vagy velem. – súgta a fülembe Eric kedvesen, aztán elindultunk a lakosztály ajtaja felé.
Vigyorogva lenyomtam a kilincset, majd beléptünk. A következő pillanatban, mindkettőnk arcáról lefagyott a mosoly. Daniel és Samanta gyászos képpel meredtek egymásra, barátnőm kezében pedig a mobilja volt. Pontosan úgy, mint azon a reggelen, amikor összevesztem Colinnal. Próbáltak mosolyogni, miután megláttak, de már nem tudtak átverni. Vetettem egy gyors pillantást a mellettem álló srácra, aki gyanakodva nézett feléjük.
-          Baj van? Már múltkor is rá szerettem volna kérdezni, de most már muszáj elmondanotok! – mentünk közelebb.
-          Nincs semmi. – erőltetett mindkettő mosolyt a képére – Annyira örülünk nektek.
-          Na jó, ne próbáljatok meg becsapni. – vágtuk rá szinte egyszerre Eric-kel.
-          Rendben. – komorodott vissza mindkettő, kicsit tartottam valamitől. Samanta pedig folytatta, miközben felhúztuk a szemöldökünk – Muszáj ezt megbeszélni, hisz mindnyájunkat érinti, csak nem akartunk semmit tönkretenni.
-          Nyögjétek már ki! – váltott Eric is, mivel ezek szerint őt is érintette az ügy.

Hirtelen el sem tudtam képzelni, mi lehet ez a dolog. A gyomrom görcsbe rándult, féltem, már előre, mi is lehet a dolog, ami miatt egészen elkomorodott mindenki. Lélegzetvisszafojtva bámultuk őket, végül Sam volt az, aki megszólalt.
-          Jövő héten haza kell utaznunk, megérkeztek a repülőjegyeink. – mondta elhaló hangon.
Nesze nekem! Tudni akartam az imént, hogy az én életem mikor vesz nagy fordulatot. Hát most már tudom. A hirtelen hidegzuhany, ami most ért, lesokkolt. A kezem a fejemhez emeltem és Eric felé fordultam.
-          Teljesen elfelejtettem…
Az ő arca is eltorzult, a hajába túrt és az ajkába harapott. Dani és Samanta pedig csöndben kémleltek minket.
-          Tudom. – mondta szomorúan – Én is elfelejtettem, holott én győztelek meg titeket, maradjatok a nyárra. Csak sajnos arról elfeledkeztem, hogy egyszer véget ér ez a nyár.
-          Jane, - szólt közbe a barátnőm – múltkor is próbáltam hazatelefonálni, de akkor pont nem vették fel. Most pedig egyszerűen nem merek, félek a választól.
Engem is megrémisztett mindez, hisz itt már mindent megszoktam. Van munkám, ide köt Eric, a szívem. Samanta is ugyanebben a cipőben jár, tehát ha ő marad, akkor már ő is ide vonz. A másik oldalon ott van Londonban a családom, a suli, amit be kellene fejeznem. Elveszettnek érzem magam. Üresnek és szomorúnak. Most mit tegyek?
-          Sam, mi a fenét kezdünk most? – néztem kétségbeesve, valami válaszra várva.
-          Szeretnél maradni? – szegezte nekem a kérdést egyszerre a barátnőm és Eric.  Kapkodtam kettejük között a fejem, teljesen tanácstalan voltam.
-          Én szeretnék, azért is próbáltam meg már egyszer beszélni a szüleimmel. – mondta végül Samanta.
-          Én is. – állítottam bizonytalanul, nagy levegőt véve – Itt akarok maradni.
Eric közelebb jött és megölelt, mindketten tudtuk, hogy ez nem végleges. A szüleinké az utolsó szó, éppen ettől tartottunk.
-          Holnap mindenképpen megpróbálunk velük beszélni, aludjunk rá egyet, frissen mégis könnyebb lesz velük ezt közölni. – mondta a barátnőm.
Mind bólintottunk, igaza van. Holnap mindent elintézünk, tiszta és nyugodt fejjel. Daniel elköszönt, majd ő el is ment, mivel még volt dolga a szálloda recepcióján. Samanta a fürdő felé vette az irányt, én pedig fogtam magam és Mr Saade kíséretében a szobámba vonultam. Levágódtunk az ágyamra, én pedig felhúztam a lábaimat.
-          Komolyan szeretnél itt maradni? – kémlelt hatalmas sötét csoki barna szemeivel.
-          Igen – válaszoltam gyengéden – Annyira csodás, annyira szép ez a város. Itt vagy te és ha Samanta marad, akkor ő is. Munkám is van itt. Viszont a családom otthon, a suli megkezdődik szeptembertől. Reménytelen.
Ahogy komolyan elsoroltam a dolgokat, ő is kezdte belátni, halvány az esély a maradásra. Elgondolkozott, így körülbelül öt percig néma csend volt. Majd felpattant a térdére és úgy tűnt kiötlött valamit.
-          Meg lehet oldani a dolgokat. A szüleidet gyakran meg tudod látogatni, ahogyan a múltkor is tettük. Ezzel csak ki tudsz velük egyezni. A sulit pedig akár egy sima átiratkozással is megoldhatod. Kijárhatod itt Stockholmban. – hadarta egy levegővel kis mosoly keretében.
-          Igazad van! – hevességén én is belelkesültem.
Kezdtem igazán bízni a dolgokban, ami holnap vár rám. Csillogó szemekkel öleltem meg, aztán elfeküdtünk egymás mellett az ágyon és a plafont bámultuk. Ránéztem az órámra, már jócskán elmúlott tizenegy is. Kikísértem Ericet az ajtóig, majd megbeszéltük, hogy holnap már korán itt lesz. Szeretne velem lenni, és támogatni.

/Eric/

Valamilyen szinten megkönnyebbülten hagytam el a hotelt, ez után a mozgalmas nap után. A kocsiba pattantam és meg sem álltam, az új lakásomig. Felmentem, majd konkrétan ledobtam a cipőm az út közepére, majd elindultam a háló felé. Az utam közben lekerült a felsőm, azt letettem a székre, majd végigfeküdtem az ágyon. A szememet kezdtem dörzsölni, iszonyatosan elfáradtam. Fogalmam sem volt, hogy most szomorkodjak vagy örüljek.
Végre Jane is tudja, mi az, amit iránta érzek, Tamy is elmondta az igazat. Nem tudom mi ütött belé, de valamikor vele is beszélnem kellene. Aztán az a délután, még a haverjaimról is megfeledkeztem volna, ha nem nézem meg a telefonomon a nem fogadott hívásokat. Már szinte tökéletes lett volna a nap, amíg nem értünk vissza a hotelbe. Teljesen elfelejtettem, hogy itt van augusztus vége, a nyár vége. Te jó ég, remélem meg lehet győzni a szüleiket, hisz a munkába is simán belementek. Biztosan itt maradhatnak. De. Ott van az a de, ami nagyon zavaró. Mert, ha mégis úgy alakul, hogy elmennek, akkor lehet, hogy csak jövő nyáron találkozunk újra, ha egyáltalán találkozunk. Eltávolodunk és…és… Nem erre még csak nem is gondolhatok. Minden rendben lesz, hisz ismerem Jane szüleit, meg fogják engedni. Körülbelül itt elnyomhatott az álom, mert csak ennyire emlékszem.

/Jane/

Nem sokat aludtam az idegességtől. Hiába beszéltünk arról, hogy minden rendben lesz, és hogy mindenre van megoldás. Attól még szörnyen aggódtam. Órák óta üres tekintettel meredek a plafonra, közben már ki is világosodott, a nap pedig besütött az ablakon. Úgy éreztem fel kell kelnem, azért, hogy elinduljon a nap, mindenen előbb túl lehessek. Pozitív gondolatokat erőltettem magamra, aztán egy gyors, kellemesen frissítő zuhany után felöltöztem. Felvettem egy rövidnadrágot és egy szürke trikót, a hajamat pedig lógva hagytam a vállamra omolni. Még így is zombi látványát kelthettem a mozdulataimmal, mikor kiléptem a szobámból. Ezzel azonban nem voltam egyedül, mert Samanta is körülbelül ugyanígy festett. Amint észrevett a kanapén ülve, lassan felém fordította a fejét.
-          Kévét a pulton találsz. – kortyolt bele egykedvűen a sajátjába.
-          Köszi. – vetettem egy halvány mosolyt, majd töltöttem magamnak egy kis bögrébe.
Leültem barátnőmmel szembe, mindketten törökülésben voltunk egymással szemben.
-          Nyugodjunk meg, nem lesz semmi baj. Felhívjuk őket, megbeszéljük és maradunk. – mondtam kedvesen, megsimítottam a karját. Már kezdtem én is elhinni.
Ő is elmosolyodott, majd megölelt. Szerencsére mindketten megnyugodtunk, és a két fiút már türelmetlenül vártuk.

Negyedórával később Daniel és Eric már az ajtón kopogtattak, Samanta, pedig egész jókedvűen mosolygott, mikor ajtót nyitott nekik. Ők is biztató vigyorral jöttek beljebb a nappaliba, bíztunk benne, hogy egyszerű lesz. Nem kell aggódni, minden rendben lesz. A szüleink nagyon jó fejek, eddig mindenben támogattak minket, most sem lehet másképpen.
Eric leült mellém, majd egy szájra puszival köszöntött. Dani úgyszintén Samet, aztán vigyorogva néztünk körbe.
-          Essünk túl rajta. – mondtam a telefonom felemelve.
-          Igen. – vette kezébe a készüléket Samata is.
Mindketten bevonultunk a szobánkba, a két srácot pedig egyedül hagytuk. Becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem a falnak, és már tárcsáztam is anyut. Egy, két, három csengés, egy örökkévalóságnak éreztem, közben egyre nagyobb gombóc volt a torkomban.
-          Szia kicsim. Mi újság? – amikor meghallottam a hangját összerezzentem.
-          Figyelj, nagyon fontos dologról kell beszélnünk.
-          Mégis miről? – hallottam a hangját egy oktávval feljebb csúszni, kíváncsi volt. Vettem egy mély lélegzetet.
-          Nagyon szeretnénk itt maradni Samantával. Ő is épp most beszél a szüleivel. – mondtam egy szuszra, majd kicsit megkönnyebbültem.
-          Hogy mi? – döbbent kicsit le a hallottakon.
-          Szeretnénk itt maradni Stockholmban! – ismételtem meg.
-          Az értettem.  Viszont mit akarsz ott kezdeni Jane? Mi lesz a sulival? – pontosan erre számítottam – Velünk?
-          Anya, mindig meglátogatnálak titeket, a sulival pedig nincs probléma, átiratkozhatok ide. – szálltam vitába – Munkám pedig van.
-          Jane, figyelj rám, ne hamarkodd el, a nyelvet sem beszéled. – na itt estem kétségbe.
-          Megtanulom a suliban. – vágtam rá hirtelen.
-          Mit mondtál, Sam is beszél a szüleivel? Mert akkor beszélek velük én is, meg apáddal is. Majd visszahívlak.
Kinyomta. Ennyire kétségek között nem hagytak még.  A szívem vadul vert, majd ellöktem maga a faltól és a telefont szorongatva kiléptem. A két srác lélegzetvisszafojtva meredt rám. Én megvontam a vállam és mondtam, hogy majd visszahív, mert beszél majd Sam szüleivel is. Ekkor a barátnőm is kilépett a szobából, ugyanolyan kétségek között.
-          Neked sem válaszoltak? – néztünk rá mindannyian reménykedve.
Megrázta a fejét, én meg megszorítottam a kezét. A várakozás a legeslegrosszabb az egészben. 

Fogtuk magunkat és leültünk a kanapéra. Eric elé ültem, ő pedig átkarolta hátulról a derekam. Így csücsültünk fél órán keresztül és a nyárról beszélgettünk, az emlékekről, amiket itt szereztünk. Én próbáltam visszanyelni a könnyeimet eddig sikeresen. Nem akarom, hogy mindez, ez az álom véget érjen. Aztán hirtelen megcsörrent a mobil a kis asztalon. Remegő kézzel kaptam fel, lenyomtam a fogad gombot, és már bele is szóltam.
-          Igen? – reménykedve próbáltam végignézni a többieken. Ők is félve néztek felém, én pedig kihangosítottam a beszélgetést.
-          Átjöttek Sam szülei, így mindent meg tudtunk beszélni. – csigázta fel a kíváncsiságunkat – Arra jutottunk, hogy haza kéne jönnötök…
A szívem összeszorult, úgy éreztem megfulladok a kijelentésén. A könnyek szökni kezdtek a szememből. Csak annyit láttam hogy a két srác a tenyerébe temeti az arcát, Samanta pedig hátradől a kanapén dühében.
-          …áttetettük a repülőjegyeteket holnapra.

2013. március 24., vasárnap

46. fejezet ~ Érzelmek vihara - II. rész

Sziasztok!
Már nagyon vártátok a folytatást és remélem nem okozom vele csalódást. Az előző kommentekre válaszoltam már. Elég hosszú lett ez a rész is, mivel ez az évadzáró előtti rész. Sokat gondolkoztam, hogy osszam fel, végül így oldottam meg. Remélem tényleg elnyeri a tetszéseteket és nem csalódtok bennem.:)
Szerintem a történt dolgokra senki sem gondolt volna, de ha igen akkor jól gondoltátok.:) Nem húzom az időtöket, kellemes olvasást kívánok.
Bonie.♥



/Eric/

Mikor a színpadon voltam, reméltem, hogy a futár már megérkezett a virágcsokorral és át is adta neki. Ezért elég feszült voltam, féltem, hogy elrontom a szöveget vagy a koreográfiát. Szerencsére ennyire nem hagytam el magam, így odafigyeltem. A szám lement, én pedig kicsit megnyugodtam. Csak egy kicsit. Mivel már konferálták is fel a következő dalt, a Marchingot. Ennél a résznél lettem csak igazán ideges, miközben Jane-t kezdtem keresni a hatalmas tömegben. Néztem hátul, majd oldalt, de nem találtam. Kezdtem kétségbe esni, végül lenéztem az első sorra is, hátha oda tudott tolakodni. Nagy megkönnyebbülésemre megláttam, ami egyben azt is jelentette, hogy érez valamit irántam, vagy legalábbis megértette az üzenetem. Boldogan kezdtem bele a dal első versszakába, ezzel egy időben a tekintetét kezdtem pásztázni. Sajnos nem énekelhettem csak neki ebben a pillanatban, mert rengeteg rajongóm itt volt, így körbejártam a színpadot, de lopva mindig visszapillantottam rá. Mikor véget ért ez a dal, hatalmas önfeledt boldogságot éreztem a mellkasomban. Jane, már elindult Samanta társaságában felkészülni, hisz nemsoká ők következnek.
Én a csapatommal, azaz a két dilis táncosaimmal meghajoltunk és átadtuk a terepet az utánunk következő zenekarnak. Lesétáltunk a lépcsőn és már útban is voltunk az öltöző felé. A haverjaim csak mögöttem nevetgéltek, én pedig széles vigyorral sétáltam az épület felé.
-          Ott volt Jane. – sietett mellém Alex vidáman.
-          Láttam. – nevettem rajta, nem vagyok ám vak.
-          Jó értem, de most mi a terved? – kérdezősködött tovább, míg nem Edin is beért minket.
-          Még meglátjuk. Foglalkozzatok kicsit a magatok dolgával. Én elmegyek átöltözni és megnézem őket. Ők a következők. – adtam meg a szerintem kielégítő választ.

Úgy tűnt mindketten felfogták. Hátramentünk az öltözőkhöz. Miért mi kaptuk a legeldugottabbat? Mindegy, átöltöztünk, ők pedig elhúztak. Az asztalon álló ásványvizes palackért nyúltam, mert szinte porzott a torkom már. A felét el is tüntettem, aztán gondoltam indulok is, már biztosan Mollyék jönnek. A terveim azonban meghiúsulni látszottak. Ugyanis amikor megfordultam, pont kopogásra lettem figyelmes. Gyorsan az ajtó elé léptem, és kitártam azt. Tamy széles mosolyával találtam szemben magamat, amitől én is vigyorogni kezdtem. Mutattam, hogy jöjjön beljebb, de most épp nem igazán volt alkalmas. Nem szerettem volna faképnél sem hagyni, hisz én hívtam meg ide.
-          Hogy tetszett az előadás? – emeltem meg kicsit a szemöldököm.
-          Nekem nagyon is elnyerte a tetszésemet. – nevetett, aztán folytatta – Látszott, hogy a Marching alatt ott volt a közönségben.
-          Igen, nem tudod ez mekkora megkönnyebbülés. Remek tanácsot adtál nekem. Köszönöm! – kezdtem áradozni, de hallottam kintről a hangszórókból, hogy Molly énekel, ez pedig azt jelenti, hogy már ők vannak a színpadon.
Pár pillanat hallgatás után, míg Molly gyönyörű hangját hallgattam, Tamy beleszólt. Kedvesen mosolygósan, ahogy mindig is szokott a higgadt csendes hangján.
-          Tudod Eric, mikor megismertelek, akkor csak egy rajongó voltam, de aztán egyre többször találkoztunk és összebarátkoztunk. Minél jobban megismertelek, annál többet kezdtél jelenteni. Nem csak egy énekes voltál, hanem egy nagyon jó barát, akinek én segíthetek. Ez nagyon jól esett és most őszintén örülök a sikerednek. Főleg, hogy én segíthettem elérni a célod. – magyarázta lassan, higgadtan, nem éppen értettem mire is akar kilyukadni ezzel – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jóban leszek veled. Azt hittem, az lesz az első és utolsó találkozásunk mikor először összefutottunk a kis étteremben. Utána pedig szinte minden reggel együtt reggeliztünk. Sokat megtudtunk a másik életéről. Rájöttem, hogy te is olyan ember vagy, mint bárki más. Talán ezt tett olyan szimpatikussá.
Nagyon kedves és aranyos, az hogy nekem ezt most elmondja, ugyanakkor nem értem miért teszi mindezt. Nekem is nagyon szimpatikus és én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent megosztok vele. Főleg azt nem, hogy ilyen jó tanácsokat kaphatok. Ha nem lenne Tamy, talán nem tartanék még mindig sehol. Viszont ez az időpont nem éppen alkalmas arra, hogy lelkizzünk. Szeretném megnézni Jane-t és vele együtt a többieket. Már rég ott lehetnék, de őt sem hagyhatom itt.
-          Értem, nagyon örülök neki, hogy ilyen jól összebarátkoztunk. Ugyanakkor nem értem miért is mondod el ezt most nekem. – muszáj volt valahogy reagálnom, nem bírtam már a szótlanságom.
-          Igazából csak azért mondom, mert úgy érzem meg kell tudnod, hogy fontos vagy nekem. Meg persze a barátságunk is. Úgy érzem mintha már ezer éve ismernénk egymást. – nagyon jó érzés volt ezt hallani, közben a lány szeme csillogott, talán a könnyektől, de nem vagyok benne biztos.
Mély lélegzettel, de ugyan még mindig értetlenül bólintottam egy határozottat. Közelebb léptem és megsimogattam a vállát. Már nem hallottam semmit, csak kintről jött a műsorvezetők hangja. Tamy beleborult a nyakamba, és szorosan megölelt. Mosolyogva viszonoztam azt, majd elengedtem. Az ő keze még mindig a vállamon pihent, közben pedig a szemembe nézett. Hirtelen ajkait éreztem a sajátjaimon, megcsókolt. Miért? Egyáltalán nem értem. Ennek nem kellene így lennie, egyáltalán nem!
Mire reagáltam és eltoltam magamtól, ugyanis nem viszonoztam ezt a csókot, addigra egy ajtócsapódást is hallottam. A lendülettől ismét kicsapódott ajtó láttatta, hogy Jane alakja távolodik kifelé a folyosón. Csak idegesen beletúrtam a hajamba, megpördültem a tengelyem körül.
-          A francba! – ráncoltam a szemöldököm Tamy felé, most haragudtam rá. Miért tette ezt? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, miért bíztam ennyire feltétel nélkül? Elszúrtam mindent, amit sikerült elérnem.
-          Eric – kezdte halkan, ugyanakkor kétségbeesve és megbánó tekintettel – Nem akartam…
Nem folytatta, ugyanis látta rajtam, hogy ez most nem érdekel. Lehajtotta a fejét, én pedig hirtelen megindultam Jane után. Nekiálltam kifelé sietni, majd csak a lépteit hallottam magam mögött, hogy követ.
A folyosó szörnyen hosszúnak tűnt, amin az imént Jane eltűnt. Kétségbeestem, mert nem szerettem volna egy hülyeség miatt elveszíteni. Ugyanakkor kezdtem megbánni, hogy haragszom Tamy-ra, én viselkedtem túlzottan közvetlenül. Csak a pillanat hevében tette ő is mindezt, legalább is ezzel próbálom nyugtatni magam.
Amint kiértem a napsütésbe, azonnal keresni kezdtem, merre mehetett. Háromszor körbejártam a fesztivál egész helyszínét. Végül megállapodott a tekintetem, rajta és Samantán. Megindultam feléjük és reméltem megérti az egész szituációt. Ugyanakkor azt is, hogy nem jön utánam most Tamy. Nem így lett.

/Jane/

A szívem kezdett kiszakadni a helyéről, a sírás annyira fojtogatott, mint még soha. Legszívesebben üvöltöttem volna. Rájöttem, hogy azért tudtam Colint könnyen elengedni, mert valahogy nem illettünk össze. Eric pedig, aki iránt mindig is mintha éreztem volna valamit, rosszabb volt, százszor rosszabb. Mintha a mellkasomra tettek volna több tonna követ. Fájt. Méghozzá szörnyen. Most jövök rá minderre mikor elvesztem? Hatalmas könnycseppek patakzottak végig az előbb még boldog arcomon. Miért hittem azt, hogy én vagyok az, aki érdekli. Túl sokat képzeltem a virág mögé, ami egy egyszerű kedves gesztus lehetett.
Mikor már abbahagytam a futást, amitől fulladoztam a sírás miatt, akkor Samet kereste a tekintetem. Szerencsére hamar megtalálta, ő is észrevett engem. Kétségbeesve meredt rám, majd odasietett hozzám. Tudtam, hogy elfolyt a sminkem, így próbáltam törölgetni, ugyanakkor mindenekelőtt megnyugodni. Átölelt, majd pedig felhúzott szemöldökét láttam magam előtt. Elhatároztam, hogy visszafogom, magam, így pillanatok alatt sikerült kicsit megerősödnöm. Nagy levegőt véve néztem a szemébe, meg sem kellett szólalnia, elmondtam.
-          Hiába reménykedtem. Ez nem azt jelentette, amit mi beleképzeltünk. – kezdtem határozottan.
-          Nem értem mire célzol. – várta, hogy elmagyarázzam.
-          Félreértettünk valamit, mivel az előbb láttam egy szőke lánnyal csókolózni. – arca teljesen ledöbbent.
-          Hát ez nem hiszem el, Eric nem olyan. – magyarázkodott helyette is, de hiába, nem érdekel már vele kapcsolatban semmi.
-          Jobb, ha elhiszed. A két szememmel láttam.
Samanta nem hitt nekem és gondolkozott valami épeszű magyarázaton. Megvártam, hisz belül igenis szerettem volna magyarázatot. Kívülről pedig próbáltam összeszedettnek tűnni, a vörös szemeim ellenére. Barátnőmet kémleltem, az arca egyszer csak eltorzult, szemöldöke összeszaladt. Hirtelen a fejemet abba az irányba fordítottam. Nem hiszem el, van képe idejönni azzal a lánnyal. Olyan szépen mutat Eric mellett, magas, szőke és csinos. Nehéz beismernem, de elviselhetetlenül fájt látni. Ugyanakkor erős maradtam, míg mellénk értek. Samanta nem mondott semmit, csak tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket.
-          Jane! – szólt szinte kétségbeesve – Amit láttál az, nem az volt, aminek látszott.
-          Nem értem miért magyarázkodsz. Nincs közöm ahhoz, hogy kivel mit csinálsz. – próbáltam hűvösen felé bökni, nem épp úgy sikerült.
-          Amit írtam, az mind igaz és szerettem volna veled beszélni. Te sírtál? – nézett a szemembe, nehéz volt visszafogni, de előttük nem akartam.
-          Nem. És azt sem értem mit akartál beszélni. Én kérek bocsánatot, hisz megzavartalak titeket. – Eric szomorú arccal meredt rám, nem értem mit vár. A lány lehajtott fejjel állt mögötte, komolyan előtte beszéljük meg?
-          Nem volt mit megzavarnod, én veled és csakis veled akartam beszélni. – próbálkozott, én pedig a fejem rázva fordítottam neki hátat, majd Samantával elsétáltunk.


Nagyon nehéz volt, de nem akartam ennél is kényelmetlenebb helyzetbe kerülni, a lányt meg pláne nem. Alig tettünk pár lépést, a mellkasomon szorítást éreztem a súlyok alatt. Csak arra vágytam, hogy egyedül lehessek. Egy pillanatra visszanéztem, Eric lehajtott fejjel leült a földre. Hirtelen pedig a szőke lány keze volt a hátamon. Kedvesen és melegen belenézett kék tekintetével az enyémbe. Már teljesen zavaros volt az egész, nem értettem egy kukkot sem.
-          Csak, hogy utolértelek! – vett hatalmas lélegzetet – Én tehetek róla, szörnyű vagyok! Megbántam…
-          Dehogy is, nem te tehetsz… - nem tudtam befejezni, a szavamba vágott, én pedig kérdőn néztem rá.
-          Igen is én. Figyelj, én csak Eric barátja vagyok, azaz ezek után nem tudom minek nevezzem magam. Hidd el, nagyon szeret téged, rengeteget mesélt rólad, sőt még tanácsot is kért. Annyira eszméletlenül boldog volt, amikor ott voltál a közönségben és hallgattad a neked írt dalát. Ő meghívott, hogy megköszönje a segítségem és bemutasson. Erre én ilyn szörnyen tökreteszek mindent. Szánalmas vagyok, én csókoltam meg Ericet. – nem tudtam megszólalni. Mellettem Sam szinte tátott szájjal állt.
-          Most komoly? – éreztem, ahogy leomlik minden hirtelen a szívemről.
-          Sajnos igen. Nem ismerek magamra. Nem szerettem volna ilyen bunkó módon elérni semmit. Hülye voltam egy pillanatig. Ne haragudj. – kért elnézést még mindig a szemembe nézve.
Éreztem, hogy őszinte, amit mondd. Önkéntelenül is elmosolyodtam, aztán hirtelen a nyakába ugrottam. A megkönnyebbülés eluralkodott a testemen, az előbbi önmagamhoz képest száznyolcvan fokos fordulatot vettem.
-          Köszönöm, hogy elmondtad… - meg akartam szólítani, de rájöttem, hogy nem tudom, hogyan hívják.
-          Tamy. – segített ki, kedvesen. Volt benne annyi, hogy oda állt elém, ezt mindig is tisztelni fogom – Nincs mit. Remélem meg tudsz bocsátani.
Csak bólintottam egyet határozottan és kibontakoztam az ölelésből. Sam is mosolygott már, mint a vadalma.
-          Na menj! – bökött Tamy a távolban lévő földön gubbasztó srác felé.
Vigyorogva odasettenkedtem mögé, a legnagyobb csendben. Meg sem hallott, ami pont jól jött, hirtelen ráugrottam a hátára, így leestünk a földre. Ő csak egy pillanatra szeppent meg.
-          Elmondta? – nézett kérdőn felém, miközben felállt, aztán segített nekem is.
-          El.
Hosszasan megöleltem, talán életemben legelőször, közben beszívtam az illatát. Nem tudom meddig állhattunk ott, de nem is érdekelt. Olyan jó volt magamhoz szorítani, még soha ehhez foghatót nem éreztem a gyomromban. A szívem majd kiugrott a helyéről, a vigyorgás pedig nem akart abba maradni.
-          Gyere, elmegyünk valahova, ahol mindent meg tudunk beszélni nyugodtan. – ajánlotta fel, nekem pedig tetszett az ötlet.

Szóltunk Saméknek, hogy menjenek nyugodtan, ha úgy látják, én Eric-kel leszek. Megértették, majd az említett sráccal elindultunk a kocsija felé. Azonnal be is szálltunk, én pedig be voltam sózva, fogalmam sem volt hova visz. Eric a tekintetét az útra szegezte, koncentrált.
-          Tudod, mi lenne, ha a délután egy bizonyos részét elfelejtenénk, hogy ne kelljen magyarázkodni? – kérdezősködött aranyosan néha rám pillantva.
-          Rendben, ugyanis beszéltem Tamyval. El van felejtve. A csokor azonban nincs. Olyan aranyos vagy. – pirultam kicsit meg, majd láttam, hogy ő is.
-          Örülök neki, amikor írtam a Marchingot rád gondoltam, te pedig ott voltál Colin mellett. – mesélte – Most pedig itt velem.
-          Fejezd be, ha nem egy paradicsommal akarsz mutatkozni. – nevettem a délutáni napfényben, ami bevilágított az autóba.
-          Most mondjam azt, hogy te paradicsomként is csodálatos vagy? – nem hiszem el, direkt csinálja.
Nem válaszoltam, csak mosolyogva néztem ki a fejemből. Hirtelen a főútról kikanyarodtunk egy földútra. Jobbnak találtam, ha nem kérdezek semmit. Pár percig mentünk befelé az úton, majd Eric egy fa tövében, ami árnyékot adott leparkolt. Először nem hittem a szememnek, miközben kiszálltam, meg kellett kérdeznem:
-          Hová hoztál? Hisz ez gyönyörű. – teljesen elképedtem a látványtól.
-          Csak egy gyönyörű, eldugott kis tóhoz. – mondta körbenézve és beszívva a friss levegőt.

Lélegzetelállító volt a szűk kis tópart, senki sem volt a közelben. Nem gondoltam volna, hogy egy forgalmas főút mellett ilyen csodálatos dolog lehet. A víz tiszta volt, egy stég is megbújt a part szélén. Elővettem a kamerám, hogy megörökíthessem.
-          Mit szólnál egy közös képhez? – tette fel a kérdést, ami az én következő kérdésem lett volna.
Vigyorogva bólintottam, a kép pedig egy kattintással el is készült. Mindketten boldogan nyugtáztuk, hogy jól sikerült.
-          Új kedvenc képem. – vetett csibészes mosolyt Eric.
-          Nekem is, főleg a tóval a háttérben. – adtam neki igazat.
-          Nem mártózunk meg benne? Most biztosan kellemes a víz.
Hihetetlenkedve néztem a srác égő barna szemeibe. Nincs is nálunk semmilyen fürdőruha vagy valami. Hogy jött neki ez a gondolat?
-          Várj nincs nálunk fürdőruha sem. – adtam hangot a kétségeimnek.
-          Na és kit érdekel?! – jött a hirtelen reakció – Fürödhetünk ruhában, azaz én leveszem a pólóm és a nadrágom. De ha nem akarsz, akkor… - nem engedtem, hogy befejezze.
-          Így legalább haza tudunk menni száraz ruhában. – gondolkoztam el, majd már mindegy alapon beleegyeztem – Menjünk!
Ezzel megadtam neki a jelet, vagyis elkezdett vetkőzni. Nem gondoltam át mibe megyek bele, aztán nem figyelve Eric kidolgozott felső testére én is levettem a pólómat. Mikor elkészültem a stég felé sétáltam és ott bevártam Ericet.
-          Ugrunk egyszerre?
-          Ha mersz, akkor igen! – nevettem el magam, aztán megfogtam Eric kezét.
Háromig számoltam, majd már a vízben csobbantunk. Elég mély volt, de szerencsére mindkettőnk tudott úszni. A víz alá merülve, csak akkor engedtük el egymás kezét, mikor felfelé tartottunk levegőért. Felbukva a víz felszínére szemem azonnal Ericet kereste, aki pedig engem.
-          Ez jó volt, ennyire boldog még nem voltam ugrás közben – jelentettem ki, miközben még mindig engem fürkészett a sötét barna szempár.
Válasz helyett, csak közelebb hajolt hozzám, miközben én belekapaszkodtam. Ajkai az enyémhez értek, a másik kezem pedig felcsúsztattam a vállára. Megtörtént az első hivatalos csókunk. Jó, hagyjuk a hivatalos szót, használjuk helyette az igazit. Az első igazi csókunk. A szívem vadul vert, egyenetlenül vehettem a levegőt, de nem érdekelt. Ő ott volt mellettem. Lehunytam a szemem és amikor kinyitottam a leghelyesebb mosoly tárult a szemem elé.  Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ördögi vigyor keretében lenyomtam a fejét a víz alá. Felkészült volt, ugyanis jött a reakció. Megfogta a vádlim és lehúzott magához. Pillanatokon belül mindketten lihegve érkeztünk vissza a víz fölé.
Körülbelül fél óra pancsolás után, kimentünk, hogy megszáradjunk. Ott ültünk a stégen és beszélgettünk.
-          A táncon kívül van hobbid? – hunyorgott halványan a napsütésben.
-          A rajzolgatást mondanám, de az sem igazán hobbi. Neked?
-          A tánc, vezetni is szeretek, ha nyugodtan mehetek akárhová. – magyarázta belelkesülve.
-          Azt tudod, hogy nekem van testvérem, de azt én nem, hogy neked van-e.
-          Van hat féltestvérem és egy édes testvérem, imádok velük focizni. Oh és ha már a focinál tartunk, imádom a focit. A kedvencem Zlatan. – mesélte, én pedig nevettem.
-          Gondoltam, hogy szereted a focit, az öcsémmel is jól kijöttél. – vontam le az összefüggést.

Mikor már kezdett alkonyodni, és mi is mondhatni szárazak voltunk, már csak a hajam volt nedves, akkor visszamentünk a ruháinkhoz. Gyorsan felöltöztünk, aztán beszálltunk az autóba. Mielőtt elindultunk Eric ellenőrizte a mobilját, aztán felnevetett.
-          Elfeledkeztem Alexről és Edinről. Ottmaradtak a fesztiválon, még csak nem is szóltam nekik, hogy eljövünk. Nagyon lefoglaltál. – már szinte törülgette a szemét, miközben én is jót nevettem.
-          Szegények ott dekkoltak eddig egyedül?
-          Úgy tűnik.
Eric felhívta őket, merre vannak. Mikor kiderült tényleg ott vannak még visszamentünk értük. Alex felháborodottan vetette Eric képébe a véleményét. Viszont amint észrevett engem az anyósülésen elvigyorodott, összenézett a másik két sráccal. Csendben szálltak be az autóba ők is. Szerintem már el is felejtették mi történt. Vicces volt. Így jókedvűen tartottunk vissza Stockholmba.