2013. október 27., vasárnap

59. fejezet ~ Boulevard of Broken Dreams

Sziasztok drágáim.
Megérkeztem, és velem együtt a következő fejezet. Az előző kommentekre válaszoltam, mindenkinek köszönöm, aki írt.:) Nagyon kíváncsi vagyok ez a rész mennyire nyeri el a tetszéseteket, szóval írjatok bármilyen véleményt, szívesen fogadom. A lényeg, számomra a visszajelzés, egyéni vélemény.:) Nem húzom az értékes időt, majd felfedezitek mi van a részben.
Kellemes olvasást!
Bonie ♥


/Jane – május 12. péntek/

A színfalak mögötti pár lépcsőfokot megmászva a szívem a torkomban dobogott. Kiérve a dán döntő színpadára, a dallal, a koreográfiával, és a szaltóval igencsak féltem. A zenei alap elindult, Molly hamarosan belekezdett az első versszakba, mi pedig a táncba. Aztán már szinte azonnal a szaltó előtti utolsó másodpercek következtek. Magabiztosan próbáltam megcsinálni, ám elcsúszott a lábam, a földre estem a közönség és a tévénézők előtt. Majdhogynem az egész világ előtt. Kívülről szemléltem magam, a tömeg zúgolódni kezdett, a zene pedig elhalkult. Mindenki a színpadon termett, feljött egy kihelyezett orvos, s megállapította, hogy nem lélegzek…

-    Jane, Jane. Nyugodj meg. – hallottam édesanyám hangját, erre nehezen felnyitottam a szemem. Zaklatott voltam, s hisztérikusan sírtam. – Csak egy rossz álom volt.
Próbáltam letörölni az egyre csak vízesésként folyó sós cseppeket az arcomról, azonban nehezen tudtam megnyugodni. Az álmom belevájta magát az agyamba, és nem hagyott egy pillanatra sem nyugodni. Anyám, igyekezett áttérni valami más témára, hátha elterelődik a figyelmem a szörnyű lidércről.
-    Beszéltem az orvossal, nemsokára kiengednek, még kora délelőtt megkapjuk a zárójelentést. Samanta pedig itt volt kora reggel és behozott pár ruhát, amit fel tudsz venni. – magyarázta lelkesen, de a szám még mindig lefelé görbült.
-    Itt éjszakáztál mellettem? – néztem rá, még mindig zaklatottan.
-    Természetesen. Sam pedig kérdezte, mi van veled, csak annyit mondtam alszol. Itt maradt volna, de rengeteg dolga van a holnap esti Eurovízió miatt, - amint meghallottam az Eurovízió szót, kirázott a hideg, s ismét felötlött előttem az álomkép – valamit Mollynak és Lisanak is.
Megpróbáltam erős lenni, de valahogy nem ment és a sírás ismét kerülgetett az imént hallottaktól. Aztán eszembe jutott valaki, aki nagyon is hiányzott, és akire nagy szükségem lenne tegnap este óta.
-    Eric nem érkezett még meg? – pislogtam felfelé, nehogy megint lecsússzon egy könnycsepp.
-    Sajnos nem. Nem jött be eddig és egy órája kint voltam a folyosón egy kávéért, ott sem volt.
A szívem összeszorult, a remény szertefoszlott. Hiába lenne rá szükségem, nincs itt. Fontos vagyok neki egyáltalán még? Akaratom ellenére a bőgés ismét hatalmába kerített, anya pedig már nem tudta mit is tehetne, miért is van pontosan ez az állapotom.
-    Mikor mész haza? – nyögtem ki rekedten, vízzel áztatott arccal.
-    A délután folyamán, kettőkor indul a gép. Apád nem tud több szabadnapot kivenni, az öcsédre pedig vigyázni kell. – magyarázta, én pedig ránéztem a falon lévő órára, ami fél nyolcat mutatott.
-    Veled akarok menni! – jelentettem ki, miközben a takarót birizgáltam.
-    Miért? Jól vagy és holnap este… - nem engedtem befejeznie.
-    Nem szeretnék menni, nem fogok, nem akarok. – hisztiztem kétségbeesettem, majd halkabban folytattam – Félek.
A mellettem lévő nem tudott mást tenni, mint bólintani és beletörődni a döntésembe. Látszott rajta, nagyon nem ért velem egyet, azonban érezte, nem a legjobb alkalom a kioktatásra. Nagyon örültem, hogy nem jött ezzel a "Meg fogod bánni!" szöveggel. Láthatta rajtam a riadtságot, s a félelmet.
-    Beszélned kell a csapattal. – nézett lemondóan, de mégis tapintatos mosollyal.
-    Tudom. – emeltem rá tekintetem, s magamban eldöntöttem, én soha többet nem táncolok.

Egy órával később édesanyám intézkedett, így hamarabb megkaptam a kilépőmet. Gyorsan felöltöztem a fekete farmerembe, a menta színű háromnegyedes felsőmbe, hozzá pedig a szürke kötött kardigánt vettem magamra. Elköszöntünk a kedves orvosomtól, végül a kórház előtt beszálltunk egy taxiba. Miközben a dániai hotel felé tartottunk a csomagjaimért, felhívtam Mollyt, elmondtam neki, beszélni szeretnék velük. A hangom erőtlenül remegett összhangban a kezemmel, amiben a mobil volt. Félve ugyan, de az énekesnő beleegyezett a beszélgetésbe, így elcserélve a próbát egy délutánira. Miután letettem, a térdemen doboltam az ujjaimmal idegességemben. Nem szeretnék csalódást okozni a barátaimnak, de ez egyszerűn nem menne már. A gyér napsütésben letekertem az ablakot, nagyokat szippantva próbáltam végiggondolni mit fogok mondani. Végül semmi értelmes nem jutott eszembe, viszont a szállás előtt pillanatok alatt kitett az autó.
Bátortalan lépésekkel indultam meg, felmentem egészen a szobámig, kinyitottam a kulccsal, aztán egy nagy levegővétel után egy szó nélkül megöleltem édesanyámat. A szívet melengető, szeretetteljes pillanat percekig tarthatott, szavak nélkül a lakosztály nappalijában. Kopogás hallatszott az ajtó felől, én pedig fel voltam készülve rá, kik fognak majd belépni. Sűrűn kalapáló szívvel, a lehető leglassabb léptekkel, nehogy előbb odaérjek, indultam a bejárat felé. Lehajtott fejjel, szemembe lógó hajjal érintettem meg a kilincset, ami így elengedte a zárat. Molly, Samanta valamint Lisa kedves mosolya fogadott a folyosóról. Elgyengült, szörnyen vékony hangon invitáltam be őket, anyukám pedig úgy döntött nem szól bele és lemegy a hotel halljába. Mélyen beszívtam a szobában terjengő enyhén virágos illatot, aztán szembenéztem az érkezett emberekkel. Ők kicsit megszeppenten álltak, a látványom pedig nem lehetett túl bizalomgerjesztő.
-    Nagyon sajnálom az egészet, a tegnapot és mindent. – kezdtem a magyarázkodásom elején, miközben kifésültem a hajam az arcomból.
-    Ugyan ne érezd rosszul magad, nem tehetsz róla. – mosolygott bátorítóan Molly, és Samanta is kedvesen bólogatott. Nekem pedig egyre nagyobb gombóc lett a torkomban.
-    Igen is rosszul érzem magam, és tényleg sajnálom, de én nem tudok fellépni holnap. Egyszerűen nem merek. – épphogy megszáradt az arcom, ismét nedves csíkok keletkeztek rajta. – Szörnyen sajnálom.
Molly enyhén bólintott, de látszott rajta, hogy nem pont ezt a beszélgetést várta. Azonban megértette, így rekedten válaszolt.
-    Rendben. Megértem. – nézett egész szomorúan – Biztos vagy benne?
-    Én, - bátortalanodtam el, azonban minden érzés, emlék és fájdalom visszatért a gondolataimba – igen.
-    Nem szeretnék akadékoskodni, vagy hasonlók, de ez volt az álmod. – tartotta vissza a könnyeit a vörös hajú lány.
-    Tudom. Fáj, de nem szeretném. Ha rá gondolok, most is kiráz a hideg, s érzem a félelmet.
Tolerálta a talán még most is sokkos állapotom, azonban a tekintetén láttam, nagyon nem szívleli a döntésem. Lehangoltan, de mégis szeretetteljesen megölelt, aztán mondta, hogy muszáj próbára menniük. Én kisírt szemmel bólintottam, a mellkasomban iszonyatos nyomást éreztem. Az énekesnő és a tánctanár hátat fordított, hogy kisétáljanak a szobából és összerakjanak egy másik táncot. Összeszorított fogakkal és szemmel vártam, mikor azonban kinyitottam, a tekintetem a helyiségben maradt barátnőmre vándorolt. Nekidőlt a falnak, a két karját összefonta maga előtt. Csalódott tekintete egyenesen szurkált, így nagyítva lelkiismeret furdalásom, amit a lemondás miatt éreztem.
-    Ugyan az volt az álmunk és azt mondtuk, soha semmi nem tántoríthat el minket! Csalódtam benned, Jane. – mondta szomorúan majd ellökte magát a faltól.
Mire megmagyarázhattam volna becsapta maga mögött az ajtót. Még sosem láttam ennyire feldúltnak, szerintem most is a felgyülemlett érzések miatt volt ilyen. Pedig még azt sem sikerült elmondanom neki, hogy haza utazom. Remegő kezekkel meredtem pár percig az ajtóra, aztán üres bensővel kezdtem el a bőröndömbe pakolni. Teljesen egyedül éreztem magam, hisz se Samanta, se Molly nincs mellettem. Sőt Eric felöl sem hallottam tegnap este óta, miszerint azt mondta eljön. Édesanyám is csalódott, de nem mutatja, s apukám is az lesz, ha meglát otthon. Mindenkit elmartam magam mellől. Azonban hiába próbálom elhitetni magammal azt, hogy én még a közel jövőben táncolni fogok, felötlik bennem a tegnap délelőtt történtek. És ha ez nem lenne elég, akkor az orvos szavai. A könnycsatornáim annyira kimerültek, hogy már semmi nedvesség nem jött a szemeimből, csakis a fájdalom fojtogatott egyre jobban.



Éppen próbáltam behúzni a bőrönd cipzárját, amikor sűrű kopogásra, már szinte dörömbölésre lettem figyelmes. A félig behúzott zárat otthagyva tápászkodtam fel, majd viszonylag gyors léptekkel az ajtóhoz mentem. Hosszan beszívva a levegőt, próbáltam magam összeszedni a még ismeretlen vendégem előtt. Amikor azonban kinyitottam az ajtót, felettébb nagy boldogság járt át, aztán visszagondoltam az elmúlt huszonnégy órára. Hiába akart szorosan magához húzni Eric, én inkább csak mutattam, jöjjön beljebb. Az eddigi mosolya lehervadt az arcáról, a helyét a csodálkozás váltotta fel. Amint átlépte a küszöböt, hangot adott értetlenségének a szomorú arcomat látva.
-    Mi a baj és mi történt pontosan tegnap? – kérdezte szörnyen aranyosan, engem azonban ismét a bőgés kerülgetett.
-    Ha itt lettél volna, tudnád. Hol voltál eddig? Finnország nincs olyan messze, hogy egy nap alatt ne lehessen ideérni. Vagy akkor miért ígérgettél? – fakadt ki belőlem minden düh. Ő erre csak átölelt, jó szorosan minden levegőt kipréselve közöttünk. Kicsit lehiggadtam, de ez nem válasz. Óvatosan ellöktem magamtól, azonban sikerült megbotlania a félig becsukott holmimban.
-    Elmész? – kérdezte meglepetten lenézve a szoba közepén álló táskára, az előző kérdésemet figyelmen kívül hagyva, mert szemmel láthatóan ez jobban érdekelte.
-    Nem válaszoltál, komolyan ennyire nem érdekellek? –néztem a szemébe könnyezve.
-    Szerinted miért vagyok itt, és miért érdeklődöm feléd? – húzta össze a szemöldökét. – És miért mész el? Hova mész? Holnap…
-    Holnap! – ismételtem ingerülten – Mindenki azt hiszi, hogy egy baleset semmi? Nem szeretnék fellépni az Eurovízión.
-    Mi és hogy? Nem értem. – fogta meg Eric a kezem, s rákulcsolta volna a sajátjára, akkor azonban kihúztam ujjai közül.
-    Félek, nem merek, rám álmaim vannak a baleset óta. – magyaráztam sírva.
-    Hisz ez az álmod nem tántoríthat el semmi. Ismerlek. Nem szeretnék benned csalódni. – mondta biztatóan, de olyan keserűen hangzott a szájából, hogy a mellkasom majd kiszakadt.
-    Csalódni? – emeltem meg picit a hangom, még nem kiabáltam - Tudod mit? Én csalódtam benned. Nem állsz mellettem.
-    Ne szórakozz!– lett már ő is ideges, s felemelte a hangját – Ezért inkább visszautazol Stockholmba?
-    Nem, haza. Londonba. – mondtam ki, a szívem meg szinte szétrobbant az éles fájdalomtól. Nem így terveztem ezt megbeszélni vele.
-    Szóval már a kapcsolatunk sem fontos? – kerekedett el Saade szeme.
-    Nem ezt mondtam. Csak el akarom felejteni a táncot, ezt a nyarat, és ha maradok soha sem fog menni. Úgy érzem így lesz a legjobb. – szorítottam össze a fogaim.
-    Jane, elhiszem, hogy csalódtál bennem, de most én fogok, ha ezt megteszed. És mindenki más is! – kiabálta, talán észhez térítés gyanánt.
-    Már mindenki más megette. Ha itt lettél volna, tudnád. – ismételtem magam – Tudnád, hogy lebénulhattam, vagy akár meg is halhattam volna. Ezek után szerintem neked is más a véleményed. Nem szeretnék erre emlékezni. És erre a vitára sem.
Eric arca eltorzult, nem tudott hirtelen semmit mondani, én pedig a feje fölötti fali órára kaptam a tekintetem.
-    Most nagyon igazságtalan vagy. – mondta szomorúan, a döbbenet pedig még mindig kiült az arcára.
-    Mennem kell. – lehajoltam a csomagomhoz, behúztam a cipzárt és elindultam lefelé.
Éreztem, hogy nagyon haragszik rám, sőt teljesen kiborult. Nem akartam elhinni, hogy eljött ez a pillanat, a búcsúnk, ami így következett be. Egyetlen kedves szó nélkül, összeveszve. Nem vártam, hogy utánam jöjjön, én rontottam el. Én tehetek mindenről. Belépve a liftbe a homlokom a fémnek támasztottam, a kezemet ökölbe szorítottam, s így vertem a kemény falhoz. A sírás már lassan négy órája egyfolytában mardossa a szemem, így az óta sem állt el. Mikor leértem a lift kiadta azt az idegesítő csengést és kinyílt az ajtó, ekkor már rendesen álltam, majd egy papír zsebkendővel törölgettem a szemem. Anyukám a hallban vár, a sápadtságom pedig látszólag aggasztotta.
-    Drágám, nem vagy éhes? – simította meg a vállam.
-    Nem, köszi. – erőltettem mosolyt, majd elindultunk a reptérre.

Nem akartam a terminálba lépve bőgni, így próbáltam visszatartani, csak néha könnyezgettem, ezért piroslott a szemem. A gyomrom görcsben állt, a kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Nem tudtam pontosan mit érzek ebben a pillanatban.
-    Akkor a holmidat Stockholmból Samanta visszahozza? – érdeklődött anyu, de ezzel nem segített, még jobban fájdította a szívem. De ha ezt a nyarat és mindent vele együtt elfelejtek, talán jobban leszek. Az egész eddigi életem nem törölhetem ki, azonban megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni.
-    Még nem beszéltem vele erről. Majd felhívom egyszer, amikor lenyugodnak a kedélyek – mondtam lemondóan, a bensőm pedig ordított a mérhetetlen súlytól.
A repülőút viszonylag hamar és csendben telt, nem szólaltam meg, mindössze magamba roskadva bámultam ki az ablakon. Nem hallgattam zenét, két okból sem. Az egyik, hogy véletlenül sem akartam Eric dalait hallani, a másik, az nem szerettem volna emlékezni a ritmusra, mert arról automatikusan a tánc jut eszembe. És a végtelen körforgás folytatódik.
Körülbelül hét óra körül értünk haza. Az öcsém csodálkozva, azonban ijedten figyelte a zombi kinézetem. Édesapám is elkerekedett szemekkel nézett, rám, majd felállva a kanapéról közelebb jött.
-    Mi történt, hogy itthon vagy? – és ismét a ma már százszor hallott kérdés, csupán más formában.
-    Nem táncolok többé! – mondtam röviden és tömören, apukám és öcsém tekintete pedig szomorú és kiábrándult volt. A szégyentől szinte elsüllyedtem.
-    Mindenben támogatunk, ha ezt szeretnéd, akkor ebben. – mondta, s anya is helyeselni kezdett.
Bólintva húztam a szám kicsit feljebb, de a hosszú nap után rádöbbentem, ma még nem is ettem. A szédülés hirtelen hatalmába kerített, így a konyhában gyorsan ettem pár falatot, amennyit le tudtam gyűrni. Azután a szobám felé vettem az irányt, ami ismét felhozott sok régi emléket. A képek a falon, edzésekről, fellépésekről. Teljesen kikészültem, az ágyra borultam. Addig zokoghattam, míg el nem aludtam.

2013. október 5., szombat

58. fejezet ~ Crashed on the dancefloor

Sziasztok!
Itt vagyok, megérkeztem ismét a következő fejezettel, ami  már nagyon a végén van. Bizony, nagyon! Ezért is szeretnék valami visszajelzést kapni a történetről vagy az adott részről. Azért látom már aktivizáltátok magatokat a kommenteknél, aminek nagyon is örülök és mindkettőre válaszoltam.:) Azonban az "elolvastamok" száma igen lecsökkent. Tényleg kíváncsi vagyok rátok, ha egy mondat, akkor egy mondat, de igenis érdekel.:) Szóval hajrá, és lepjetek meg.;)♥
Most pedig nem húzom az időt, olvassátok az eseményekben gazdag 58. fejezetet!
Kellemes olvasást!:)
Bonie


/Eric – május 11. csütörtök/

Amikor tegnap megérkeztünk a repülővel Finnországba, kellemesen ragyogott a nap, bár az idő még elég enyhe volt tavaszhoz és a korai napszakhoz képest. Az utunk egyenesen a szállodába vezetett, meg akartuk ragadni a pihenés összes lehetőségét. A turné már javában zajlott, és este is várt rám egy koncert. Az elegáns szállodába megérkezve nagyon felvidultam a gondolattól, miszerint Tomas, a menedzserem és a két jómadár táncosom távolabb kapott szobát. Egy hónapon keresztül mindennap ott voltak a nyakamban, most pedig végre van egy kis szusszanásnyi időm nélkülük.  Nagyon bírom őket, de egy kis nyugalom nem árt. Végül is csak pár óra, mert utána hangpróba vette kezdetét. Közben a gondolataim Jane körül jártak, hisz keveset láttam, csak a koncertsorozat előtt. Ekkor voltak az előre hozott vizsgái, a végzős év vége bonyolult lett volna az Eurovízió mellett.

*A rengeteg könyvek fölött töltött óra után, megbeszélték az iskola vezetésével, hogy előbb tehessék le a vizsgáikat. A tánc begyakorlása előtt nagy mennyiségű időt szántak arra, hogy mindent meg tudjanak tanulni vagy épp bemagolni. Nem mentek ki a hétvégén, nem figyeltek oda a kis dolgokra, sőt ránk sem, csak a cél lebegett a szemük előtt. Ennek köszönhetően a múlt héten meg tudták oldani az írásbelit, bár az eredményt, majd a maival összesítik. Csak aztán árulják el a hónap végén.
Talán ezért is voltunk annyira idegesek az iskola aulájában Daniellel. Délután lévén már csak kevesen lézengtek az épületben, mi pedig a két vizsgázó lánynak szurkoltunk a folyosói kis széken ülve. Én azonban nem bírtam, felálltam, s fel-alá kezdtem járkálni. Dani idegesen figyelte a mozdulataim, talán zavarta, de inkább nem szólt, mert látta így könnyebben leveztetem ezt a feszültséget. Ha én ilyen állapotban voltam, bele se merek gondolni a csajok helyzetébe. Bár a sajátomra visszaemlékezve, az sem volt ennyire vészes nap. Nem értem. Lehet az a baj, kint a teremből a várakozás idegőrlő, nekik talán fel sem tűnik annyira. Rengeteg perccel később ismét leültem, már nem is néztem a karórámra, csak az ajtót vizslattam. Egyszer csak kicsapódott, Samanta és Jane csengő hangja lett hallható. Elköszönhettek a tanáraiktól, mi pedig azonnal felpattanva mentünk eléjük. A csapat vizsgáztató eltűnt a látótérből, én pedig kérdőn néztem.
- Szerintünk jól sikerült! – felelte Jane vigyorogva, majd a nyakamba ugrott, így én teljesen megkönnyebbültem, és gondolom ő is.
- Viszont az eredményt majd az Eurovízió után tudjuk meg biztosra. – világított a tényre Sam. Mind bólintottunk, s vidám arckifejezéssel hagytuk el az iskolát. Azonnal küldtünk egy üzenetet Mollynak, miszerint minden rendben ment.*

Ma pedig felébredve belegondoltam, hogy délután lesz még egy rádiós interjúm itt a finneknél. Ezért egy gyors felfrissítő zuhany után, felvettem valami tűrhető ruhadarabot, mivel Linda a stylistom nem kísért el, remélem rendben lesz. Beálltam a tükör elé, fintorogtam egyet, majd a hajam szinte szálanként kezdtem állítgatni, hogy tökéletes legyen.

/Jane/

Amint kinyitottam a szemem a dán főváros szállodájában eszembe jutott, milyen messze is vagyok Erictől. Már egy ideje turnézik, de most már egy hete itt vagyok Dániában, így egészen keveset beszéltünk, a rengeteg elfoglaltságunk miatt. Sajnos az elődöntőn nem tudott jelen lenni, de megbeszéltük, hogy a holnaputáni Eurovízió fináléra már itt lesz velem. Bizony bejutottunk a legjobbak közé, ami magában is egy nagy eredmény. Egyáltalán nem féltünk a nagyobb színpadon, a rengeteg ember előtt. Bár tudtuk, hogy a döntőt sokkal nagyobb nézettség fogja jellemezni. Ezért is reménykedtünk a továbbjutásban. És megtörtént, így egy hatalmas bulival koronáztuk meg azt az éjszakát a csapattal. Másnap pedig kezdődtek ismét a kemény próbák a döntőre. Lisa a koreográfusunk is velünk tartott a helyszínre, és én eldöntöttem valamit. Valamit, ami nagyon fontos nekem, főleg egész európa, és más országok előtt. A szaltó. Megbeszéltem mindenkivel, hogy én ezt meg szeretném csinálni a produkcióban. Félve ugyan, de mindenki rábólintott.
Mivel elég későre járt az idő, fél tízkor már próba van, felkaptam magamra valami kényelmes ruhát, a tánccipőm, összekötöttem a hajam. Fogtam a VIP kártyám, a nyakamba aggattam, magamhoz vettem egy almát reggelire, valamint egy üveg buborékmentes vizet. Lent találkoztam a Samantával és Lisával, indulhattunk az arénába. Molly csak a későbbiekben érkezik meg. Mi a plusz elem, a szaltó miatt gyakorolunk többet. Hiába csinálom csak én, mindennek klappolnia kell. Beérve a berendezett helyszínre ledobtuk a táskáinkat az első sorokban lévő nézői székekre, aztán kezdődhetett is a móka. Felsiettünk a magas porondra, Lis pedig árgus szemekkel figyelte minden mozdulatunk, miután elindult a zene. Teljesen jól ment, azonban a koreográfus mindig talál pici csúnyaságokat, ezért leállította a zenét, s elmagyarázta a hibát. Sam és én bólintottunk, aztán még egyszer eltáncoltuk az egészet.  Eddig mindig jól ment a szaltó, szóval nem aggódtam, rajtam kívül mindenki egyetértett ezzel. A tanár a végén elégedetten bólintott egyet, végül elkiáltotta magát.
-    Szünet! Húsz perc múlva folytatjuk. Még kétszer elpróbáljuk. – vigyorgott, majd eltűnt az ülések között.
-    Elmegyek az automatához. – mutatott barátnőm a bejárat felé. Óvatosan bólintottam, aztán lesétáltunk a lépcsőn.

Picit fáradtan váltam le barátnőmtől, majd a táskámhoz sétáltam. Felvettem az ásványvizet, belékortyoltam, ami elmulasztotta szomjúságom. Valami zenélést hallottam, ezért körbenéztem, de ebben a nagy teremben fogalmam sem volt honnan jön. Amikor le akartam tenni az műanyag üveget, észrevettem Lisa telefonja adja ki a hangot. Körbenéztem, de nem láttam sehol, ezért gondoltam felveszem. Benyomtam a fogadás billentyűt, s próbáltam a figyelmem a beszélőre irányítani, ám ekkor nagy meglepetésben lett részem.
-    Lisa, tudom, rengeteg dolgod van, de muszáj segítened. Egy szám nagyon kellene a stockholmi tánciskolából. – magyarázta a srác, én csak pislogni tudtam.
-    Nem Lisa vagyok, ő most eltűnt valamerre, de szólok neki, hogy mindenképpen hívjon vissza. – zártam volna le a Matt-el való beszélgetést. Ugyanis egy dolog, hogy megbocsátottam, de attól még nem leszünk jóban.
-    Jane, te vagy az? – hangzott a kérdés a vonal másik oldaláról. Válaszoltam valami "aha" félét, de lerázni jobban akartam. – Nem is beszéltünk az eset óta.
-    Ami azt illeti, nem is találkoztunk. – mondtam, s csak aztán gondoltam bele a dolgokba. Elvileg együtt dolgoztunk, akkor miért is nem futottunk soha össze?
-    Erről ne velem beszélj, de látom a barátod nem árulkodott. – beszélt számomra rejtélyekben. Mire célozhat ezzel? Valamit nem mondott el Eric? Vagy megint kamuzik?
-    Miről beszélsz? – emelkedett meg a hangszínem, a szemöldököm pedig ösztönösen összehúztam.
-    Inkább hagyjuk, majd visszahívom később Lisa-t. – terelte a témát, azonban ezzel nem úszhatta meg, ha egyszer belekezdett.
-    Várj csak, mesélj! – váltott hangom igen ellentmondást nem tűrőre.
A vonal másik végén pedig egy hatalmas sóhaj fogadott. Aztán belekezdett a mondandójába.
*Az eset utáni nap délután bent voltam a táncteremben. Kora délután végeztem, s amikor kifelé jöttem, egy igen csak dühös szempárral találkoztam. Saade mérges tekintete, eléggé fojtogatott magában is, azonban tudtam, hogy ez jogos. Minden oka megvolt haragudni és persze neked is. Ekkor oda jött, s hát megtapasztaltam a jobb öklét, ami fájt, nem csak az arcomnak. Csak ennyit mondott: "Remélem megtanultad, hogy nem fenyegetőzünk nőkkel! És hallottam, hogy Tamyval beszélgettél. Szerintem őt is hagyd békén, valamint Jane életéből is jobb lenne, ha eltűnnél." Hitetlenül néztem rá, de ő csak szúrt tovább a szemeivel, hiába kértem bocsánatot, leszögezte, nem dolgozhatok itt. Különben elmondja az egészet Logannak, és elintézi, hogy táncosi munkát ne kapjak errefelé. Az ígéretemet félig meg is tartottam, mert ugyan kerestem máshol munkát Logan legnagyobb meglepetésére, így elkerülve téged, bár hozzáteszem, nem tettem volna semmit, csak sűrűn bocsánatot kértem volna. Viszont Tamyval folyamatosan találkozgatunk, mindkettőnket vonzza a másik.*
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hisz a barátom, mondta, megértette, és befejezte ezt az ügyet. Meg is ígérte, senki képét nem veri be. Mindezt eltitkolta, bár nem mondom, hogy Matt nem érdemelte meg. Végül muszáj volt szólásra nyitnom a számat, ugyanis a srác a vonalban sűrűn szólongatni kezdett, itt vagyok-e még.
-    Köszönöm, hogy elmondtad. – merültem gondolataimba – Itt jön Lisa, átadlak neki.
Végül a készüléket egy mondattal átpasszoltam a tanárnak, én pedig zavartan leültem az egyik székre. 

Viszonylag hamar befejezték a telefonbeszélgetést, így a következő üvöltés nekünk szólt.
-    Lányok álljatok vissza! Folytatjuk. – tapsolt kettőt nyomatékosítva az utasítást.
Mély lélegzetvétel közepette álltam fel, majd felsiettem a színpadra. Beálltunk, a zenét pedig azonnal elindították. Molly időközben feltűnt az ajtóban, ott megállt, s minket figyelt a távolból. Hiába volt tánc, most valahogy nem tudtam kizárni a külvilágot. Az agyam folyamatosan pörgött, akárcsak egy fogaskerék. Az összes izgalom kijött rajtam, Ericre is gondoltam, miért is tehette. Biztosan nyomós oka volt rá, holnapután megkérdezhetem. Össze-vissza ugráltam a gondolataimban, míg el nem érkezett a szaltó ideje. Zavartan lépkedtem párat végül megpróbáltam korrigálni az elvétett lépést, de már nem lehetett. A levegőben pördültem, tudtam, elszámoltam magam, és csak reménykedhettem, jól jön ki. A pillanat törtrésze alatt azonban kiderült ez sehogy sem lesz jó, én pedig kétségbe estem. Remegve vártam az esést, a szívem felgyorsult az ijedtségtől. Nagy robajjal a földre érkeztem, s csak a nevem kiáltását hallottam minden felől. A fájdalmat éreztem, s végül minden elsötétült.

/Samanta/

A színpad közepén fekvő lányt látva, csak a nevét tudtam kiáltani, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem. Szörnyen megijedtem, a lábam remegett, s a sírás kezdett fojtogatni. Az akaratom erősebbnek bizonyult, így mellé siettem, hogy meggyőződhessek mi is történt. Eközben Lisa ijedt tekintettel kelt fel a székből, végül idegesen felsietett a lépcsőn. Az ajtóból is hallottam Molly kétségbe esett kiabálását, ahogy Jane-t szólongatta. Rohanni kezdett a lépcsőn, le az ülések közötti úton.
-    Valaki hívjon mentőt! – ordítottam riadtan, mielőtt teljesen rám tört a sírás.
-    Ne mozdítsuk meg, lehet komoly baja esett! – utasított higgadtságot erőltetve magára a tanár.
Mindeközben Molly is megérkezett, reszketve figyelte az eseményeket, és felsegített engem, én pedig rögtön a nyakába kapaszkodtam. Hátat fordítva is láttam az eszméletlen lányt a lelki szemeim előtt, félve az énekesnő felsőjébe kapaszkodtam. A levegőt a sírástól kapkodva és egyenetlenül vettem. Ő is hasonló állapotban volt, de mégis próbált kedves szavakkal csitítgatni. Idő közben megjelentek a mentősök, a lányt felfektették a hordágyra, majd a mentőautó felé siettek vele.
Fél órával később a kórházban, a kezemben egy pohár forró teával álltam. Kicsit megnyugodtam bár a zaklatottság nem tűnt el. Az orvos kijött a kórteremből, de csak annyit tudott mondani, hogy Jane jól van, mert sietnie kellett. Viszont hozzátette, nemsokára visszajön és teljes körű tájékoztatást tart. Így még jobban megnyugodtam, és mind elindultunk Jane szobája felé. Ő csak feküdt az ágyon, nem volt eszméleténél. Közelebb mentem hozzá, végigsimítottam a homlokán, s remegve hátra léptem. Tudtam nem lehet már nagy gond, szóval jeleztem a többieknek, hogy szólok Danielnek, aki nemsoká leszáll a repülőről, valamint Ericnek és Jane mamájának. A folyosó végére sétáltam, magam mögött hagyva Lisat és Mollyt. Legelőször barátomat tárcsáztam. A harmadik csengés után fel is vette.
-    Szia kicsim, mikor jössz? – kérdezte vidáman, én pedig a homlokomat fogva adtam rá választ.
-    Nemsokára indulok, de vissza kell jönnöm utána a korházba Jane-hez. Balesete volt.
-    Mi? – hüledezett, én pedig bólintottam, amit nem láthatott, így mormoltam valami választ. – Hogy van?
-    Azt mondta az orvos jól. Bent voltam nála, nincs eszméleténél, de jól. Ezért is megyek el érted, viszont mindenképp visszajövök.
-    Persze, veled tartok. – letettem, de már kerestem is Eric számát.
Tudtam, barátnőm édesanyjának kellene először szólnom, de valamiért mégis Saade telefonját hívtam. Az első csengetés után már bele is szólt.
-    Sam, hogy vagytok? Épp itt vagyok a rádió épülete előtt. – magyarázott boldogan, én pedig nem is tudtam, hogy kezdhetnék bele. Végül egy mély levegővétel után rászántam magam.
-    Örülök, de mondanom kell valamit. – itt félbeszakított.
-    Mi történt? A hangod elég megszeppent. – tért át komoly hangnemre.
-    Jane a szaltó közben elesett. Most kórházban van, de mielőtt felidegesítenéd magad, jól van. Az orvos mondta! – csak a monoton zajokat hallottam a készüléken keresztül, gondolom próbálta felfogni a dolgokat.
-    Azonnal indulok! Küldd el a korház címét üzenetben. – jelentette, ki s kinyomott.
Kettő meg volt, maradt egy. Jane anyukáját kerestem a névjegyzékben, s amikor megtaláltam rányomtam a hívás gombra.

/Jane/

Zajt hallottam magam körül, ismerős hangok foszlányait, amik folyamatosan kezdtek erősödni. A szemem, próbáltam kinyitni, de a vakító fény miatt nehezen ment, így szemhéjaim lecsukódtak. Ezt eljátszottam párszor, míg láttam a felkapcsolt lámpát, a kinti sötétséget és egy ismeretlen szobát három nagyon jól ismert alakkal. Nem értettem semmit, megütötte az orrom valami szúrós szag. Nem bírtam tovább, a kíváncsi szempárok kereszttüzében, nem lehettem tovább tudatlan.
-    Hol vagyok és mi történt? – időközben eljutott az agyamig, hogy a szúrós szag és a fehér falak arról árulkodnak, hogy egy kórteremben fekszem. Körülnézve ez bebizonyosodott, mielőtt bárki is válaszolhatott volna.
-    Nem emlékszel? – nézett rám fürkészve Lisa.
-    Elestél a szaltó közben. Tudod hogyan történt? – simította meg a kezem Samanta, Molly pedig bíztatóan mosolygott rám.
-    Tényleg, emlékszem. – kaptam a fejemhez – Elvétettem a lépést.
-    Hát úgy tűnik a védőangyalod nagyon figyelt rád. Nem esett komoly bajod. – kacsintott Molly.
-    Jane, mindenkit értesítettem telefonon. – mondta kedvesen a barátnőm.
Azonban mielőtt bármi mást mondhattam volna, beviharzott az anyám a szobába. Ideges volt, de amint észrevett megkönnyebbült. Végigsimított az arcomon, lecsordult egy örömkönnycsepp a csinos blúzára.
-    Az első járattal jöttem, annyira örülök, hogy jól vagy. – szipogott, végül teljesen letörölte a könnyeit.
-    Örülök, hogy itt vagy. – görbült felfelé szám az ágyon fekve. És megint. Mielőtt anya mondhatott volna valamit, benyitott a terembe egy orvos.
Kedves arcú, talán a negyvenes évei végén járó férfi állt meg a helyiség közepén. Jókedvűen mellém lépkedett, s felém nyújtotta a kezét.
-    Örülök, hogy felébredt Jane. Marcus vagyok, az orvosa. – mérhetetlen hálát és nyugalmat éreztem, amikor kezet ráztunk.
-    Köszönöm, örvendek a találkozásnak.
Csend keletkezett a szobában. Gondolom ők már tudták, miért jött a doktor. Nagyot nyelve figyeltem a mondandóra.
-    Nos azért vagyok itt, mivel eddig nem volt lehetőségem közölni az ittlévőkkel, és veled sem – biccentett felém – mi is a meglátásom. Az esés következtében semmi nem sérült, megúsztad pár karcolással. Nagy szerencséd van kis hölgy.
Mindenki megkönnyebbült, akárcsak én. Bár látszólag az orvos még nem fejezte be.
-    Ám, ez nem sokon múlott. Jobbnak látom, ha tudják, hogy nem sokon múlt egy esetleges bénulás, vagy akár – félve vettem a lélegzeteim, a szívverésem felgyorsult és rettentően megijedtem – meg is halhattál volna.
Remegve gondoltam ezekbe bele, pár milliméterrel elcsúszik az esés, aztán vége. Sokkos állapotban bámultam magam elé, miközben az orvos elköszönt, s kiment. Már az sem érdekelt, hogy azt mondta holnap délelőtt hazamehetek. Molly, Lisa és Samanta is elindultak a szállásra, idegileg kikészülve a hallottaktól, valamint ők is elfáradtak a mai nap. Őrájuk és mindenki másra ráijesztettem ezzel, ami nem tetszett. Ami pedig a legszörnyűbb, magamra is.
-    Anya, Eric nem jött meg? Sam azt mondta mindenkit hívott. – kémleltem anyát, aki az ágyam szélén üldögélt.
-    Nekem is mondta. – mosolygott – Biztosan ideér nemsokára. Aludj szépen egy kicsit. – szinte suttogta.
-    Majd ébressz fel, ha itt van. – hunytam le a könnyes szemem az álmosságtól, s a gyógyszertől, amit még korábban beadtak.
-    Szólok. – nyomott gyengéd puszit a homlokomra.