2013. szeptember 20., péntek

57. fejezet ~ Megmérettetés

Sziasztok!
Elkészültem az ötvenhetedik fejezettel. Olyan jó ezt leírni, el sem hiszitek. Ám mégis egy kicsit csalódott vagyok, itt a vége felé. Már részek óta csak egy megjegyzés érkezik, a chaten sem írtok. Elhiszem, hogy itt az iskola, rengeteg kötelezettség, de örülnék egy pici visszajelzésnek. Csak remélni merem, hogy még tetszik a történet. Nem szeretnék komenthatárt szabni, ezért kérlek benneteket írjatok.:) Arra az egy hozzászólásra, amit Jenni írt válaszoltam és nagyon szépen köszönöm!:)
De most be is fejezem a papolást, inkább hagyom, hogy elmerüljetek a sorokban.
Kellemes olvasást.
Bonie


/Jane – március 4. szombat/

Az elmúlt időszakban szörnyen zsúfolt heteken vagyunk túl. Nem csak mi Samantával, hanem Molly és persze Eric is. A barátom rengeteget foglalkozott a rajongóival, volt olyan, hogy egész nap dedikált Tomas irodájában. Eközben folyamatosan szervezte a következő turnéját, ami négy nap múlva el is indul. Rengeteg megbeszélésen vett részt emiatt külföldön is. Molly minden nap gyakorolt, összeállította a Melodifestivalen fellépésünk menetét, valamint dolgozott az albumán. Természetesen az összeállításban, a mi táncunkat Lisa tanította be, aki a nyári koncertsorozat mozdulatait is megálmodta. Persze egy csomó saját mozdulatot is belecsempésztünk. Mint tudjuk, ő kemény tanár, szóval ezért is volt rengeteg dolgunk. Elsősorban a barátnőmmel mindketten maximalisták vagyunk, tehát a legjobbra törekszünk. Így a verseny közeledtével egyre több gyakorlás várt ránk. Ezt nehéz volt iskola mellett, összehozni, de megoldottuk. Végül sokszor Mollyval is gyakoroltunk, ő sem egy helyben áll, azért a színpadon sétálgatni fog. Össze kellett hangolni a munkát, emellett azért sok-sok órán nélkülöztük a lányt. Járt énektanárhoz, gyakorolta a dalt, és persze hangpróbát is kellett tartania. Ezért sem vettük észre az idő múlását. Pontosan két hete volt az első válogató, nagy izgalmak közepette emlékszem vissza rá.

*Ma nyakunkba zúdult minden, az elmúlt hetek gyakorlása véget ért. Ebben a pillanatban zajlik az utolsó főpróba, a fesztivál előválogatója délelőttjén. Mi leszünk a következő csapat a színpadon, aztán már pár óra és élesben megy. A gyomrom tegnap este óta görcsben van és egy pillanatra sem oldódott fel. Tartok attól, mi lesz még ma az élő műsorban, ha már most ilyen elviselhetetlenül izgulok. Abba már bele sem merek gondolni, mi lesz, ha rontunk. Rányomná a bélyeget az egész produkcióra. Az előttünk lévő kis csapat épp lejött a színpadról, átadva azt nekünk. Hát akkor utolsó főpróba. Erőt vettem magamon és megcsináltuk. Mivel jól ment, kicsit pozitívabban álltunk a közelgő estéhez.
Mindannyiunk gyomra hangos vitába kezdet, mire felnevettünk már a nézőtérnél állva.
- Egy gyors ebéd? – hozta fel Molly az ötletet a kijárat felé mutogatva.
Mind bólintva jeleztük benne vagyunk. Csoportosan siklottunk végig a nézőtér székei között, teljesen a tv-s épület étterméig. Nagy volt a tömeg, mindenki próbált egy kis energiát gyűjteni a továbbiakhoz. Az igazság az, mind akartunk enni, de túl sokat egyikünk sem tudott magába erőltetni. Inkább leültünk egy asztalhoz csipegetni valamit, és még egyszer átbeszéltünk pár dolgot. Egyszerre csak kellőképpen elszaladt az idő, eltűnt az összes fellépő, stábtag a helységből, mi is észbe kaptunk. Felálltunk aztán a saját kis öltöző részünkbe indultunk, ahol fel tudunk készülni az estére. Mollyra pedig még várt egy interjú. Míg őt lefoglalták a riporterek és újságírók, Samanta és én elkészültünk. Abban a szerencsés vagy peches helyzetben voltunk, hogy mi lettünk a másodikak. A hátsó folyosóról tudtuk nézni az eseményeket a kivetítőről. Hamarosan el is kezdődött a közvetítés, az énekes nő is elkészült, a műsorvezetők jelentették be az első dalt. Ennél a pontnál éreztem azt, mindjárt felrobban a fejem, kiugrik a szívem a helyéről, a lábaim pedig csak úgy szétesnek. Az első számú svéd csatorna fog élőben adni.
Egy pillanatnak tűnt, míg nem hívtak minket a stábból, végül a két műsorvezető. Idegesek voltunk, a színpadra félve léptünk mindannyian. Aztán visszajöttek a nyári emlékek, sikerek, amik erőt adtak. Ha nem is jutunk be a döntőbe, már megéri itt lenni. Így csináltuk meg a három perces kis előadást. Szinte tökéletes volt, így a szavazásig halálra izgultan ültünk a hátsó folyósón a produkció után. Drukkoltunk Mollynak és a dalának, hiszen ez a közönségen múlik. Visszafogott lélegzettel néztük a hátsó kis tv-t, Eric kezét szorongatva vártam a továbbjutók névsorát. Sam és Daniel hasonló kép figyelték az eseményeket. Végül kiejtették Molly nevét mi pedig megkönnyebbülten ugrándoztunk, éljeneztünk. Eric nyakában nevettem csillogó tekintettel és adtam pacsit a két velem várakozónak. Majd rohantunk gratulálni a vörös hajú énekesnőnek.*


Alig volt időm röviden visszagondolni ezekre, hisz nemsoká hasonlóan le fog játszódni a szituáció. Csakhogy még ennél is jobban szorongunk az eredmény miatt. Hisz az Eurovíziós Dalfesztivál a tét, ami a kis csapatunk álmát valóra válthatja. Molly nemzetközileg is elismert lehet, a háttérénekes is népszerűbbé válhat, valamint mi felléphetünk egész Európa előtt, ami tényleg a legeslegnagyobb álmunk Samantával. Nem csoda hát, hogy idegeink teljesen meg voltunk feszülve és egy pisszenésre is felfigyeltünk, aztán rászóltunk az illetőre, hogy ennél jobban már ne húzzon fel minket. Persze a környezetünkben mindenki tudta, nagy rajtunk a nyomás, így elnézték nekünk. A fekete nadrágban és sötétlila csillámos felsőben álltunk, és bámultuk a kivetítőt, amin épp elkezdődött a műsor. A Melodifestivalen két műsorvezetője ismertette a ma este programját. Otthon a nézők pedig biztosan kíváncsian figyelték az eseményeket és telefonszámokat. Már nem másodiknak következtünk, az ötödik sorszámot kaptuk. Molly nagyokat lélegezve járkált fel-alá a folyosón, hol az órát, hol pedig a kivetítőt bámulta. Eric odalépett mögém, hátulról átkarolta a derekam, ezzel nyugtatva engem. Végigsimítottam karján, közben pedig befutott Danny, az ő nyakába pedig Molly ugrott. Már vagy a harmadik dalnál járhattunk, amikor a stáb egyik fejhallgatós tagja, szólt, menjünk be a színfalak mögé, nemsokára mi jövünk. A három srác, még egyszer megölelt minket, kaptunk egy biztató csókot és eltűntek, a nézőtér felé, hogy élőben figyelhessenek minket. Közben pedig minden egyes belső embert megkértek, szavazzanak az ötös kódra. Itt kezdett el gombóc növekedni a torkomban, és amint kijött egy csapat a színpadi átjárón, rájöttem nincs miért idegeskedni. Egyszer már megcsináltuk, másodszorra is menni fog. Ezt a gondolatom mindenkivel megosztottam, úgy tűnt mindenki igazat adott, picit megnyugodtak. Megöleltük egymást, vártunk pár pillanat csendet, végül csak Molly nevét hallottuk, ahogy a színpadról visszhangzik a műsorvezető nő hangja. Mindenki hatalmas sikításba kezd, hangos tapssal köszöntöttek.
-    Akkor következzen Molly Sandén…


A mondat végét már nem is hallottam, annyira megfeszültem, azonban rögtön próbáltam ellazítani magam. Mélyet lélegezve kiléptünk a mindennel felszerelt színpadra, a fények csak úgy vakították az ember szemét. Azonnal hozzászoktam az erős fényhez, s a már rengetegszer begyakorolt helyre mindannyian beálltunk. A zene belekezdett az első akkordjaiba, magamba már kezdtem is a visszaszámlálást, hogy magával ragadhasson a dal. Ebben a pillanatban egyáltalán nem izgultam, a szívem ritmusa is kezdett normalizálódni. Tehettem a dolgom, mivel kizártam a külvilágot. Egyszerre mozdultunk meg Sammel, az összhang ugyanúgy megmaradt közöttünk nyár óta, mindig is együtt táncoltunk. Molly a színpad elején engedte ki gyönyörű hangját, mi pedig kicsivel hátrébb a két oldalán táncoltunk. Azonnal megjelent a ledfalon a saját animációnk, amely még hangulatosabbá tette a produkciót. Mollyt megvilágította egy fényes reflektor, minket pedig szürkés fény lepett be, ami harmonizált a ruhánkkal, a flitterek csak úgy csillámlottak rajta. Mindketten átpördültünk a másikunk oldalára, így helyet cserélve, majd felugrottunk egy aprót, és megtekertük a csípőnket. A kezünket oldalra lendítettük ellentétes irányban, majd vissza, a lábunkkal pedig a többi lépést tettük meg. Lassan elindultunk az énekesnő felé, elhaladva előtte visszacseréltük a helyünket. Bemutattunk egy másik fajta pörgést, Molly is a visszatért a színpad kellős közepére, aztán már a dal végén mind a ketten a vállára téve a kezünket álltunk meg. A zenei alap elhallgatott, csak a közönség kiabálását, a tapsot lehetett hallani, valamint a rengeteg apró színes lufit látni, amiket a nézőtéren lóbálnak. Nagy levegőket véve, hatalmas vigyorral az arcomon néztem Samantára, aki ugyancsak így rám. Végül Mollyra emeltük a tekintetünk, aki megköszönte a figyelmet. Lesétáltunk a színpadról, aztán sietve ki a folyosóra. A megkönnyebbüléstől vigyorogva megöleltük egymást. Innentől kezdve mi már semmit sem tehetünk, a szavazókra vagyunk bízva. Mind fogtuk a saját üveg vizünket, amikor a másik oldalról megláttuk a fiúkat. Egy táblát is cipeltek a kezükben, a kódunkkal, mi pedig ezen jót nevettünk. A vörös pacsirta elindult vissza a stúdióba, hogy a kis asztalhoz leüljön, akár csak a többi versenyző. Mi ellézengtünk abban a két órában, míg nem volt az eredményhirdetés és a pontozás.
Fel-alá sétálgattunk a tv-s épületben kézen fogva Eric-kel, hol ültünk a kitett székeken, vagy pedig figyeltük a többi kis csapatot. Az utolsó dalig semmi gond nem volt, felhőtlenül vigyorogtunk, hisz megcsináltuk. Mikor azonban az utolsó szerzeményt is előadták, és elkezdték meginterjúvolni a fellépőket, onnantól kezdve jött vissza a szorongó érzés. Izgultunk Mollyért, aki picit el is fehéredett, de csak mi vettük észre. Valamint szorítottunk magunkért is, mert az álmunk forog kockán.
-    Kikészülnek az idegeim. – tördeltem ujjaim, miközben visszasétáltunk a kivetítőhöz Danielék mellé.
-    Nyugodj meg, nagy esélyetek van, mindenhol megemlítettük a szavazást. – biztatott a két srác mindkettőnket.
-    Könnyű azt mondani, hogy nyugodjunk meg. – pufogott Sam, aki ebben a pillanatban magát sem vette komolyan, mind felnevettünk.
-    Végre kezdődik a pontozás. – magyarázta Eric a hatalmas tv-re mutatva.
Mind afelé kaptuk a fejünk és szinte lélegzetvisszafojtva bámultuk a számunkra oly fontos információkért. Rátelepedett a folyosóra a síri csend, a csapatok lélegzetét vagy néha suttogását lehetett hallani. Saade teljes testtel felém fordult, végigsimított a karomon, végül keze megállapodott kézfejemen. Erősen megszorította, végül csak ő is suttogott.
-    Bármi is lesz, hidd el a ti csapatotok innen a legjobb! – halvány mosollyal engedtem el kezét és átkaroltam – Szeretlek.
-    Én is. – leheltem a szavakat, végül arcom övé felé nyújtottam, hogy bátorító csókot válthassunk.
Amikor legközelebb a képernyőre néztem Mollynak volt már húsz pontja, de az elsőtől még így is le volt maradva négy ponttal, így csak harmadik helyen állt épp. Két perccel később már második volt a huszonnyolc darab pontjával. Végül bekerült az első helyre, ám még a szavazás felénél tartottunk, és szorosan voltak mögötte. Éreztem barátom egyre szorítóbb ölelését, ő is reménykedett, hogy megtartjuk az első helyet. Valahogy azonban túlszárnyalták a hatvannégy pontunkat, s ismét előre törtek. Már csak két szavazás volt hátra, és eléggé rosszul állt a szénánk. Remegve az idegtől fordultam hátra, így a kivetítőt sem látva. Csak belekapaszkodtam Eric nyakába, vártam mit fogok hallani. Kaptunk még hat pontot az utolsó előtti körben, az első pedig semmit, de így is volt tizenegy hátrányunk. Tehát, egy gyors fejszámolás után rájöttem tizenkét kis pontocskát kell szereznünk a győzelemhez. Saade csak simogatta a hátam, én kapkodtam a levegőt, közben pedig húzták a műsorvezetők az időt. Egy örökkévalóságnak tűnt hallani a nagy csendben a lélegzetvételeket. Mikor már éreztem, itt ájulok el, kinyögték a számot.
-    Tizenkét pontot megkapta… - jó lenne megkapni, hisz ebben az utolsó körben még az első helyen álló nem kapott, szóval győzhetünk. Azonban megkaphatja teljesen más is. Lassan engedtem a szorításból, hogy megforduljak. Azonban erre már nem volt időm. - …Molly Sandén!!
-    Ez az! – kiáltottuk el magunkat szinte mind, s a hirtelen adrenalin végigfutott a testünkön. Épphogy, de sikerült. Mehetünk a dalfesztiválra.
Ránéztem a képernyőre, éppen Mollyt mutatták, sokkos állapotban volt, kicsit sírdogált, de mindent összevetve boldogan mosolygott. A tv-n keresztül is látszott remegő keze, ahogy átveszi a díjat, s a virágcsokrot. Mielőtt visszasiettünk a színpadra, megölelgettem mindenkit jó szorosan. Hátra volt még a győztes dal megismétlése, amihez mi is kellünk. Itt már nem fontos, hogy mindent jól csináljunk, csak egy bónusz a győztes tiszteletére. Átsiettünk a színpad mögötti részen, gyorsan gratuláltunk Mollynak, aki csak könnyezve átkarolt minket. Hatalmas szeretetteli öleléseket váltottunk.
-    Lányok nagyon köszönöm a segítségeteket. – mondta kedvesen a lány, most kicsit remegő hangján.
Válaszolni azonban nem volt időnk, szólított a kötelesség, már a színpadon is voltunk. A lány összeszedte magát, a hangja mindenütt rendben volt, szépen csilingelt a magas szakaszoknál. A szívem kalapált, de igyekeztem jól csinálni.
Megcsináltuk mindannyian. Már itt vagyunk álmaink kapujában, pár lépés és ténylegesen beteljesülhet.

2013. szeptember 5., csütörtök

56. fejezet ~ Első közös karácsony

Sziasztok!
Sajnos sosincs rendszer abban, ahogy hozom a részeket, illetve az elején volt, de már nincs. Szóval a lényeg sajnálom, ahogy tudom hozni őket, itt lesznek. És inkább nem húzom a drága időt mentegetőzéssel, hisz itt az iskola, így mindenkinek kevés van belőle.  A részhez nem nagyon fűzök hozzá semmit, kicsit talán különcebb, extrább fejezet, mert eléggé kitér a szál. Remélem azért tetszeni fog.
Kellemes olvasgatást és sok megjegyzést.;)
Bonie♥


/Jane – december 24. szombat/

Eljött az izgatottan várt legszebb ünnep az évben, a karácsony. Ilyenkor az azt megelőző napok káosszal jellemezhetőek. Tele vannak a boltok, az éttermek, és az utak is. Mindenki igyekszik a lehető legtökéletesebben megszervezni az ünnepet. Olyan is van, hogy néhányan túlzásokba esnek, ugyanakkor előfordulhat, hogy néhány embert hidegen hagyja ez az ünnep. Akkor mégis mi teszi a legszebbé? A folyamatosan hulló hópelyhek, amelyek már-már elborítják a várost, vagy az ajándékok, amiket a nagy kapkodásban beszereztünk? Ezek is közrejátszhatnak, de ennél van egy nagyobb dolog is, ami a karácsonyt ünneppé teszi. A szeretet. A családok ilyenkor találkoznak, meglátogatják egymást, és együtt vannak. Boldogan sütnek, segítenek egymásnak a fa felállításában. Ilyenkor mindenki kedves mindenkihez, előveszi a legszebb mosolyát, hogy másokat felvidítson. Némelyik ház barátságosan világít a rajta kígyózó égősoroktól. A konyhákból finom sütemények illata terjeng. Talán erre lehet mondani, hogy igazi karácsony.
Én pedig abban reménykedem, hogy a mi ünnepünk is ilyen lesz. Hisz terveztünk ezek közül jó pár dolgot. Ezen gondolataimból Samanta rántott vissza a földre, mert már valószínűleg sokadszorra szólt rám.
-    Megnéznéd a süteményt a sütőben végre? Nem tudom itt hagyni a húst, mert odaég. – korholt meg a konyhánkban a lány, miközben sercegve sült az említett étel. Csak egy tipikus huszonnegyedikei délelőtti főzés.
Úgy gondolták a srácok ebbe nem szállnának be, ezért ketten készültünk az esti vacsorára. Ők a fa felállítását vállalták be. Először átmentek Daniel-ék házába, ott felállítottak egyet. Aztán egy órával később visszajöttek, így nálunk is állt a fa, mire elkészültünk. Nem készítettünk sok ételt, mindössze annyit, ami négyünknek elég, és amit elviszek holnap Eric szüleihez. Azon a süteményen kívül mindent elfeleztünk Samantával, aztán gondosan becsomagoltuk a részüket. Az egyik felét hazaviszik, hisz a készülődés miatt voltak itt. Együtt karácsonyoznak, ahogyan mi is Eric-kel. Hatalmas öleléssel és egy boldog karácsonyt kívánsággal köszöntem el tőlük. Amikor kiléptek az ajtón, becsuktam azt mögöttük, elcsendesedett a ház. Megfordulva két csodálatosan csillogó barna szempár nézett fürkészően. Elé léptem, a karjaim a nyaka köré fontam, Eric a derekamhoz emelte egyik kezét. Lassan felém hajolt, és édes csókja felmelegített a decemberi hidegben, miközben másik kezével arcomat simogatta. Mikor eltávolodtunk tekintetem végigvezettem a kanapén, a felállított üres karácsonyfán egészen az ablakig. Elidőztem picit a havas kilátáson, most épp nem hullottak pelyhecskék. Pár pillanat után a fejemet ismét a fára irányítottam. Még mindig kis csökött volt. Tegnap kikönyörögtem, hogy elhozzuk, mert annyira sajnáltam. Most eljött az ideje, szépnek kell lennie.
-    Ez a nézés arra utal, hogy a szegény kis pártfogolt fenyőfát szeretnéd most feldíszíteni. – vigyorgott Eric, túlságosan ismer vagy gondolatolvasó.
-    Méghozzá azonnal. – nevettem el magam, elhúztam egészen a fáig.
-    Eszemben sem volt tiltakozni, szívesen segítek. – vette ki a kezét az enyémek közül, s idehozott egy dobozt. – Ezek nélkül azonban nehéz lenne.
Emelte meg a nemrég vásárolt díszek dobozát. Kivettem a kezéből és letettem a fa elé a földre. Letérdelve kezdtem óvatosan kibontogatni a szebbnél szebb dekorációkat. Kivettem az első gömböt, Eric kezébe adtam, aztán vettem ki magamnak is. Együtt feltettük a fára. Amikor elfogytak, egy-két girlandot aggattunk az ágakra. Mosolyogva néztem, ahogy barátom hátrál pár lépést, és megcsodálja alkotásunk. Én is követtem a példáját, Eric pedig elővette a fényképező gépét, lekapva a karácsonyfát. Jól tettem, hogy kikönyörögtem ezt a növényt, mivel egyáltalán nem látszik, milyen is volt. Most csinos. Amíg én ilyeneken kalandoztam, Saade fogta magát és az egyre sötétedő délutánban nekiállt meggyújtani az összes gyertyát. Szörnyen hangulatos lett a szoba, sőt az egész ház.

Megterítettem a vacsorához, az asztalra tettem az ételt. Végül leülhettünk enni, a finom sült húsból, amit Sammel csináltunk. Ez az első közös ünnepünk, ami boldogsággal áraszt el, hogy vele tölthetem. Éreztem a levegőben áradó szeretetet, a gyomrom pedig kivételesen nem liftezett, így tudtam enni. Az étkezés után visszatértünk a fenyőfához, ott pedig leültünk alá egy vastag plédre, egy-egy csésze, forró, gőzölgő teával. Egy gondolattól vezérelve felálltam, elővettem a profi rejtekhelyemről Eric-nek szánt ajándékom. Igényesen becsomagolgatott kis sötétlék masnival átkötött dobozkát a kezébe nyomtam. Ő csak boldogan figyelte, aztán rám is vigyorogva nézett. Mielőtt kinyitotta volna adott egy apró puszit az arcomra köszönet képpen. Lassan megfogta a masni szélét és széthúzta, végül a dobozka tetejét emelte le. Belenyúlt, kihúzta a kis kulcstartót, megforgatta a tenyerében, és jól szemügyre vette. Csokoládébarna szemei csillogtak, amint felnézett. Az ajándékom egy Saade logós kulcstartó volt, a két kis háromszögben pedig egy-egy közös képünk volt fellelhető. Az előbbi puszit kijavítva, inkább visszaejtette a csomagba, letette maga mellé, aztán szorosan magához húzott. Szívem kétszeresére gyorsult, örömmel nyugtáztam, tetszik neki a meglepetés. A szája az én ajkaimra tapadt legalább másfél percen keresztül.
-    Ez nagyon szép. – vigyorgott, és máris ráakasztotta a slusszkulcsára.
Eric is előszedett egy kisebb dobozkát, de kevésbé volt szépen becsomagolva. Látszott, hogy igyekezett, de mégis meggyűrődött picit a papír. Engem azonban nem érdekelt, hiszen a szerelmemtől kapom. Lefejtettem róla minden fénylő anyagot, megszabadítottam a dobozkát a tetejétől, végül a lélegzetem is elállt. Egy csodálatos ezüstlánc csillogott benne, medállal, amire rá volt írva Dream&Dance. Meg sem tudtam szólalni, így mindennel a kezemben barátom nyakába borultam.
-    Legszebb ajándék. – suttogtam a fülébe, ő pedig a hátam simogatta. Végül eltávolodtunk – Felteszed nekem?
Bólintott, én azonnal megfordultam, elvettem az útból a hajam. Beakasztotta a kapcsot, a nyaklánc meg már a nyakamban is volt. Felhőtlen érzés volt viselni, hisz mindent kifejez.

/december 25. vasárnap/

Az ünnephez mérten korábban keltünk, gyorsan készülődtünk, ma Helsingborgba sietünk Eric anyukájához, és eljön az édesapja is. Sokszor mentünk már le, de abból csak először volt ott Walid. Éppen kiléptem a fürdőszobából, már rajtam volt a farmerem, egy elegáns vajszínű felsővel, és persze a tegnap kapott nyakláncom Erictől. A hajam picit begöndörítettem, végül felvettem a fekete csizmám és a szürke nagykabátom. Eric bezárta az ajtót, utána lassan lesétáltunk a ház elé, ahol a járda valamennyire meg volt tisztítva a hótól. Most épp nem esett, de dermesztően hűvös volt.
Kis kocsikázás után végre leértünk a családi házhoz. Teljesen más volt, mint azt ősszel láttam. Kicsit talán barátságosabb, de még mindig szebbnek képzelem tavasszal vagy nyáron. Az udvarban hóember szobrozott, a tetőről jégcsapok lógtak le, amik csillogtak a gyér fényben. Mélyet szippantottam a hideg levegőből, aztán már be is nyitottunk az ajtón. A tegnap készített sütemények a tálcán a kezemben voltak, amit a Saade gyerekek elől Marlene kezébe nyomtam, nehogy észrevegyék. Széles mosollyal üdvözöltük a kicsiket és természetesen Lina-t is, amint leértek a lépcsőn. Boldogan játszottunk mindegyikőjükkel, beszélgettünk Eric szüleivel és a nővérével.
Ebédhez készülődve a hatalmas asztalt segítettem megteríteni. A világoskék terítőhöz passzoló színek uralkodtak az asztalon. Fehér szalvétát hajtogattunk mellé, mint egy csodás karácsonyi táj. Az ebéd igazán finom volt, Marlene kitett magáért. Ebéd után aztán előkerült az általam hozott tálca a süteményekkel. Mindenkinek sütöttem szív alakú mézeskalácsot, amibe beleírtam a nevüket. Nagy érdeklődéssel találta meg mindenki a sajátját, én pedig örültem, hogy mosolyt csalhattam az arcukra.
Ezek után persze nem maradhatott el a hidegben való játék sem. Tulajdonképpen az egész család a hátsó kertbe vonult, és a délután első felét a hóban töltöttük. Még szánkózni is elmentünk, ami igazán viccesnek bizonyult Eric társaságában, ugyanis elfelejtette hogyan is kell a járművet kormányozni. Első utunk a jeges buckába vezetett. Végül a meleg lakásban olvadtunk fel egy csésze tea mellett.

/december 26. hétfő/

A tegnapi családlátogatás második felvonása.  Még korábban kelés, az első repülővel utaztunk, most az én szüleimhez. Ericet hajnalban is megtalálta egy-két rajongó, akik szintén utaztak, így fotózkodott az álmos fejével. Plusz aláírt pár jegyzetfüzetet és papírt. A repülőút igazán csendesen telt, mivel szinte mindenki félálomban volt. Én egy darabig nézelődtem a járat ablakán, végül elszundítottam. Legközelebb arra ébredtem, hogy Eric óvatosan megrázza a vállam. Azonnal kijózanodtam és már London repterén voltunk. A parkoló felé sietve észleltem, itt már nem olyan szép a táj, mint Svédországban. Foltokban van csak hó, latyak az utak szélén, viszont a fekete felhőkből bármikor megeredhet a havazás. Egy jó oldala volt az időjárásnak, mégpedig enyhébb, mint  a stockholmi.
Megbeszéltük a mai utat, ezért is számítottak ránk, és apu eljött értünk. Hatalmas öleléssel köszöntöttem, el sem engedtem vagy két percig. Eric-kel pedig egy baráti kézfogás után az autóba pakoltunk, végül elindultunk. Az út nem telt sok időbe, anya pedig már várt minket. Amint levettük a kabátot átölelt, őt is sokáig karoltam át. Nagy meglepetésemre Eric is kapott ölelést, lehet a karácsony hozta ki anyából. Rögtön beinvitált a konyhába, és kínálta a kávét, amit nagyon szívesen elfogadtunk. Épphogy belekortyoltam az italba, megjelent az ajtóban az öcsém, őt is alaposan megölelgettem. Pár percig ott állt, míg mi ittuk az éltető folyadékot, majd határozottan Eric felé fordult.
-    Jössz játszani? – kérdezte, mintha a barátom tudná, miről van szó. Az a helyzet, tudta is.
-    Naná! – tette le a poharat a pultra, elnézést kérően bólintott. Felpattant, az öcsémmel az emeltre indultak FIFA-zni.
Nem bírtam tovább, itt felnevettem. Persze, hogy a játék az első, de legalább foglalkozik a tesómmal. Eric még visszanézett, egy olyan ne haragudj pillantással, majd eltűnt a lépcső tetején. Anyáék felé fordultam még mindig széles mosollyal.
-    Tipikus. – néztünk össze anyuval mindentudóan.
-    Megnézem őket. – mondta apa. Hát nem a legjobb füllentés. Mindhármunkból azonnal kitört a nevetés, aztán apa csatlakozott a fentiekhez.
Felálltam a bögrémmel és a nappali kanapéjára vándoroltam. A szoba közepén ott állt egy viszonylag nagy feldíszített fenyő. Az égősorok folyamatosan villogtak rajta, annyira tipikusan otthoni érzést nyújtott. Sóhajtva emeltem a tekintetem anyámra, akinek látszólag rengeteg kérdése volt. Így míg a fiúk játszottak, mi kicsit beszélgettünk.
Ebéd után, délután felé azonban előkerültek az ajándékok is. Engem legjobban öcsém lepett meg, méghozzá Saade-nak szánt ajándékával. Hatalmas nevetést váltott ki mindenkiből, ugyanakkor igen jó ötletnek találtam.  A kis csomagban egy Londonos bögre lapult, utalva az ő ajándékára, amit Eric segített kiválasztani.