2013. december 14., szombat

Egy teljesen új sztori

Amint olvashattátok az epilógusomban, megígértem, avagy sokan reménykedtetek benne, hogy visszatérek. És visszatértem, itt vagyok egy teljesen új történettel. Remélem az is érdekel majd titeket, bár nem teljesen ilyen stílusú. Gondoltam, mivel más a történet, más a téma, más a  hatás, ezért nem erre a blogra teszem fel. Készítettem neki egy új oldalt, amit lejjebb a képre kattintva el is érhettek.
Ha eddig nem sikerült volna meggyőznöm titeket, akkor itt van egy kis ízelítő számotokra:
"Hiába vagy felkészült, bizonyos dolgok derült égből villámcsapásként érhetnek. Ha van egy eltervezett jövőképed, azt megpróbálod megvalósítani. Ám mi a biztosíték arra, hogy olyan lesz, ahogy azt szeretnéd?
Egy új élet kezdete, egy konfliktus és egy nem várt szerelem. Valamint egy nem várt kaland, rengeteg akcióval és olykor drámával."
 Ha ezek alapján tetszik, akkor nyugodtan látogass el ide, nemsokára felkerül a prológus, már nem kell sokat várni. Akár fel is iratkozhatsz rendszeres olvasónak. Nagyon várlak benneteket, mert érdekel a véleményetek.:)

http://till-i-break.blogspot.hu

Bonie

2013. november 16., szombat

60. fejezet ~ Küzdj az álmodért! /Évadzáró és Epilógus/

Valósítsd meg az álmod! /Make your dream come true!/

/Jane – május 13. szombat/

Nagyon gyors léptekkel, szinte futva siettem ki a tánciskola kapuján. Épp most lett vége a mai edzésnek, a táskám is minden holmimmal a hátamon volt, de nekem még így is volt energiám futni. Mögöttem Samanta ugyanígy tett, majd lefékeztünk, s felnéztünk boci tekintettel.
- Anya, anya! – üdvözöltem bezsongva, a magassarkújában pedig vagy háromszor akkora volt, mint én – Átjöhet Sam játszani?
- Persze, hogy jöhet. – mosolygott, aztán beültetett minket hátra a kocsiba.
Nem sokkal később pedig bekanyarodtunk a házunk elé, felhajtottunk a garázshoz. Kivágtam az autó ajtaját, kimásztunk a barátnőmmel.
- Gyakoroljuk a táncot? – szinte egyszerre kérdeztük egymástól. Anyukám is meghallotta, aztán szórakozottan lehajolt mellénk.
- Nem volt elég ez a fárasztó két óra, gyerekek? – simított végig a hátunkon, miközben érdeklődve felállt.
- Sosem elég a táncból, anyu. Ez egy valóságos álom, amit soha nem hagyunk abba és nem is adjuk fel.

Izzadtan forgolódtam a paplanom alatt, a képek a gyerekkoromból teljes gyomorgörccsel ruháztak fel. Ki akartam nyitni a szemem, és meg is tettem, mert nem bírtam tovább. A fejemet kicsit felemelve körülnéztem, nem sütött be a tavaszi nap az ablakon, csak szürke volt az ég azon keresztül. Gyorsan csekkoltam az órám, fél hetet mutatott. Kialvatlanul engedtem vissza a buksim a párnára, a takarót is ráhúztam. A gombóc a torkomban egyre nagyobbra növekedett, minél jobban felfogtam, hol vagyok, mit csinálok, és milyen nap van. Mélyeket próbáltam lélegezni, de a tudatalattim egyre csak hozta fel az emlékeket. Végül muszáj volt felülnöm, ekkor azonban mindenhonnan régi képek bukkantak elém a szobában a madzagra akasztva. Fogtam magam, idegesen bevonultam a fürdőbe, majd egy élénkítő fürdőt vettem. Reményeim szerint segített volna a közérzetemen, de nem jött össze. Felöltöztem, aztán elindultam kifelé a rejtekemből. Alig bírtam összekapni magam, mire a lépcső alsó fokaira értem. Az utolsó lépést követően, már egyenesen a konyhába mentem, ahol az eddigi beszéd elhallgatott. Ebből következtettem, biztosan rólam volt szó. Megálltam a konyha közepén, csendben meredtem a társaságomra.
-    Nemsokára kész a reggeli. – mondta anya együtt érzőn, de úgy gondoltam, erre nincs szükségem.
Bólintottam, inkább megfordultam, így a nappali felé véve az irányt. Belépve megkerültem az ülőgarnitúrát, hogy bele tudjak ülni, és a tévé előtt lustálkodjak a reggeliig. Kezdtem unni ezt a szomorúságot, életvidám akartam lenni az új elhatározásaimmal. Mielőtt azonban leültem volna, megakadt a tekintetem valamin. Hirtelen fojtó érzés kerített hatalmába, most pedig gyorsan a dohányzóasztalt kerültem meg. Így hamar a szoba másik végébe értem. Remegve néztem végig alaposan a nagy díjon. A polcon magasodó arany kupa az eddigi legnagyobb győzelmünk Samanatával, ami országos első helyezés. Hiába akartam vidám lenni az elgondoltak alapján, mikor a bűntudat és a tehetetlenség emészt belül. Megszédülve rogytam térdre a szekrény előtt, amin még rengeteg érem és kisebb kupa díszelgett. Belekapaszkodtam, de nem bírtam felállni, s ami a legrosszabb nem is akartam. Mintha kopogás hallatszott volna, de én egy hatalmas hisztérikus kiáltást hallattam. Levegő után kapkodva sírtam a földön, összegömbölyödve, annyira fájt belülről. A szüleim inkább hozzám siettek, minthogy kinyitották volna az ajtót, amin eléggé türelmetlenül kezdtek kopogni a kiáltásom óta, mintha hallották volna. Csak annyit észleltem, hogy a bejárat kivágódott, anyu és a mellette álló apu csodálkozva félre néznek. Hirtelen elhallgattak a csitításommal. Fel akartam emelni a fejem, azonban egyszerűen lefagytam, a szívem kalapált, csak az emlékeimre, a szokásaimra, az álmaimra tudtam gondolni. Gyors lépteket hallottam, majd két ölelő kart éreztem a hátamon. Lassan végigsimított a vállamtól, én megfordulva, nem látva a könnytől átöleltem. Beszívtam az illatát, amit azonnal megismertem, így kicsit megnyugodtam. Talán még sem törik össze minden körülöttem.
-    Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – suttogta annyira kedvesen, hogy a szívem hirtelen kevésbe zakatolt az idegtől.
-    Rendben. – ismételtem, mire Eric eltolt magától, s törölgetni kezdte a szememet. Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy a barna tekintet végigpásztáz az arcom.
A családom még mindig értetlenül meredt a történtekre, azonban barátom, intett nekik, hogy később megbeszéljük, és most hagyjanak magunkra. Felsegített, a kanapéhoz mentünk, végül leültünk egymás mellé. Aranyosan megszorította a kezem, apró gyermeteg mosoly bujkált a szája sarkában.
-    Úgy érzem, magyarázattal tartozom, mert félreértettél. – szünetet tartva kémlelt, én pedig az arcom törölgetve halványan bólintottam. Mintha csak erre a megerősítésre várt volna, folytatta – Nem szándékosan értem olyan későn Dániába. Amint beszéltem Samantával, már szinte rohantam is, otthagyva az interjút a rádióban. És nem bántam meg. Egyszerűen csak a légitársaság hibája. Törölték a járatot, amivel el tudtam volna menni, és legközelebb csak aznap reggel ment. Amint leszállt a gép, rögtön a kórházhoz mentem, de azt mondták már nem vagy ott. Így egy kis időbe telt, míg oda találtam a hotelhez. Hívnom kellett volna téged, ez így igaz, viszont ebben a feszült helyzetben elfelejtettem, hogy egyáltalán van mobilom.
Hevesen dobogó szívvel nyugodtam kissé meg. Nagy szerencsémre őt nem vesztettem el. Velem maradt minden ellenére, amit a fejéhez vágtam a rossz pillanataimban.
-    Megértem, persze, hogy megértem. – könnyeztem ismét, aztán magamhoz öleltem jó szorosan. Ő pár másodperc után kissé eltolt magától és egy gyengéd csókkal ajándékozott meg – Inkább te ne haragudj a viselkedésem miatt.
-    Fátylat rá. – mosolygott teljesen őszintén, így belőlem is kicsikart egy halovány vigyort.
Ez mind jólesett, de láttam, a szoba másik felébe néz, oda, ahol az előbb térdeltem. Tudtam, hogy ezzel még nem zártuk le a múltkori ügyet, szeretne még valamit mondani. Hiába akartam előtte megszólalni, észrevette, ezért inkább gyorsan belekezdett a folytatásba.
-    Ami pedig azt a részt illeti, hogy csalódtam benned. Az csak düh volt. Soha nem csalódnék Benned. – szavai, dallamos hangja simogatták a lelkem.
-    Én ezt ugyan így gondolom! Sajnálom. – aranyosan bólintott, azonban látszólag még mindig nem fejezte be.
-    Jane, hidd el, én tényleg mindenben támogatni szeretnélek. Ha úgy döntesz, hogy nem táncolsz többet abban is. – nehezen vettem ismét levegőt, de aprókat bólintottam jelezvén, hogy megértettem – De, azért ezt mindenképpen érdemes lenne meggondolnod. Ez az egész, már kis korod óta az álmod. Azóta küzdesz érte, nem adhatod csak úgy fel! Érted? Szerintem pedig egyenesen butaság lenne feladni az álmod egy balszerencsés ugrás miatt. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van egy járat fél egykor vissza Dániába, van rá jegyünk és nem késed le az Eurovíziót? A szaltót sem muszáj megcsinálnod, ki is hagyhatod. Azonban Samanta és Molly számítanak rád! Hogy döntesz?

Pár pillanatig mindketten elhallgattunk, a gondolatainkba merülve ültünk. A torkomban a gombóc lassan növekedett, aztán egy elszánt gondolat után vadul dobogó szívvel öleltem át barátomat.
-    Köszönöm, hogy itt vagy! Igazad van. Köszönöm, hogy ráébresztettél erre. – Ő boldogan nevetett, az ölébe húzott és szorosan magához szorított.
Rá kellett ébrednem mindenben igaza van. Nem muszáj egy hülye ugrást megcsinálni, ami miatt rettegek a tánctól. A tánctól, az igazi szenvedélyemtől.

Szerencsésnek érzem magam, hogy Eric itt van nekem. Ő az, aki megmondta a véleményét és ezzel felnyitotta a szemem. Ezek után beszéltünk a szüleimmel, akik nagy örömmel támogattak a helyes döntés meghozásában. Megértették és büszkék voltak rám, nekem pedig ez nagyon jól esett, meg persze minden más is, amit értem tettek. Mollyékat pedig nem szabad cserbenhagynom, egyszerűen nem tehetem. A komoly beszélgetés után, a barátommal és a családommal gyorsan megreggeliztünk. Ezután pedig a tegnap hazahozott bőröndömet ellenőriztem, s azt kellett felfedeznem, hogy csak ki sem pakolva, a sarokban hevert. Így nem kellett semmit sem összepakolnom, sőt még a fellépő ruhám is benne volt. Összeszedtem magam, elvégeztem a legfontosabb teendőket. Amikor ismét leértem az emeletről, Eric a kezembe nyomta a kinyomtatott repülőjegyeinket és hívott egy taxit. Míg ide nem ért, a szüleim sok sikert kívántak, valamint biztosítottak arról – mivel nem tudnak eljönni – mindenképpen néznek élő kapcsolásban. Boldogan ölelgettem meg őket, az öcsémmel együtt, aki a tévés szerepléseim miatt igazán büszke volt rám. Az ő kis gesztusai és gyermekded mondatai is nagyon jól estek.
Utunk a repülőtérről egyenesen a dán fővárosba vezetett. Hát akkor Eurovízió második felvonás!

/Eric/

Valóban megijedtem reggel Jane-ék londoni háza előtt, amikor a lányt kiabálni hallottam. Szörnyű, a csontomig hatoló kiáltás volt. Egy idő után muszáj volt berontanom az ajtón, és nagyon jól tettem. Nem hagyhattam, hogy minden köddé váljon közöttünk. Sikerült ráébresztenem, mi lapul a szíve mélyén, mert tudom, ha elszalasztja az esélyt, akkor később nagyon szomorú és csalódott lesz. Volt pillanat, amikor tegnap délután, úgy voltam, lehet, jobb lenne, ahogy Jane mondta. Felejteni. Azonban hiányzott. Így tudtam, el kell mennem hozzá a legközelebbi géppel. Most pedig a dán repülőtér termináljában vagyunk és iszonyatosan remélem, nem gondolja meg magát. Bár nem hiszem, mert látszik rajta, hogy nagyon várja már, hogy odaérjünk. Boldogan szorítottam meg a kezét, s vezettem a parkoló taxik felé. Hiába voltam fáradt, Jane energiája engem is felpörgetett. Ilyen életvidámnak már rég láttam, azonban volt a szemében egy kis bizonytalanság, de nem szerettem volna szóvá tenni, és így elrontani a kedvét. Amúgy is tudtam mi az. Azon aggódott, mit mondanak majd a többiek a visszatérésére. Vagy egyáltalán szóba állnak-e vele. És amennyire én ismerem őket semmi probléma nem lesz.
Az autóban ülve, azt néztem itt már mennyivel barátságosabb az időjárás, mint Londonban, ott csöpörgött az eső, itt pedig majdnem szikrázó napsütés fogadott minket. A hatalmas aréna előtt leparkolva, hasonló érzés kerített hatalmába, mint pár éve, az én Eurovíziómon. Ezáltal teljes mértékben átérzem a barátnőm helyzetét.
Szinte futólépésben siettünk be, magunk után húzva a bőröndöt. Egyenesen a berendezett kis öltözők, valamint a próbatermek felé mentünk, a stábtagok tanácsára. Szerintük ma egész nap gyakorolnak, mivel le vannak maradva. Amikor azonban odaértünk a kis próbateremhez, ahol egy kétszárnyú ablakos ajtón keresztül beláttam a terembe. A mosoly lehervadt az arcomról, reménykedtem, hogy ez nem igaz. Nem tetszett, amit ott láttam.

/Samanta/

Felegyenesedtem, amikor a zene ismét elindult, a próba folytatódott. Ismét megtettem az unásig ismételt lépéseket, amiket igenis szerettem. Csak most valami más volt. Teljesen nyomasztó. Nem tudtam összhangban mozogni a mellém állított táncossal, hiába igyekezett. Ezt a táncot, egy profi is igen nehezen tanulná meg rendesen, összhangban csinálni a társával. Mi pedig körülbelül egy napja kerültünk, össze, ez így nem fog menni. Már vagy századszorra rontottuk el, én pedig a fejemet fogva dőltem inkább a falnak mérgemben. Nem a táncosra haragudtam, tulajdonképpen senkire, csak a helyzetre.
-    Álljunk meg emberek és tartsunk egy rövid pihenőt, mert ez így nem fog menni. – ajánlotta Lisa igen gondterhelten.
-    Talán jobb lenne, ha nem is lenne táncosod. – néztem Mollyra teljesen őszintén és akármennyire rossz volt, ezt meg kell tennem a produkciójáért.
-    Ilyet nem mondj! Ez az ál… - próbált megszeppenve győzködni, de hirtelen belevágtam a szavába, míg a tánctanárunk csak bámult ránk.
-    Az ott Eric?! – kerekedett ki a szemem. Hunyorogtam, hogy jobban láthassam az ajtó kis ablaküvegén keresztül a háttal álló srácot. Annyit tudtam róla, hogy tegnap mérgesen, elvileg, haza utazott. Várjunk csak…
-    Mit keresne itt Eric? – nézett furán Molly, ő is tudja a tegnap történteket.
-    Ha ő itt van.. – mondtam szinte suttogva, majd Mollyval összenéztünk.
-    Szerinted? – nézett reménykedve.
Szinte egyszerre kezdtünk futni, kivágtuk az ajtót, a tekintetünket pedig Ericre vezettük. Tényleg itt van. Aztán mögötte megláttam a szomorú és bizonytalan Jane-t. Gondolkozás nélkül hozzá rohantam, és szorosan magamhoz öleltem. A tegnapi mérgem, a hazautazása miatt teljesen elmúlott. Pár pillanat múlva elengedtem, hogy Molly is ideférhessen. Ő is átkarolta a barátnőmet, aztán visszamentünk a terembe. Belépve Jane mély levegő vétellel felkészült a mondanivalójára. Nagyon reméltem, hogy azt mondja, amit mind hallani szeretnénk.
-    Lehet, már túl későn jövök rá, mit is szeretnék igazán csinálni, mivel amint látom, van itt egy tehetséges táncos. De mégis itt vagyok és szerezném veletek megvalósítani az álmainkat. Szaltó nélkül. – tette hozzá a végét bizonytalanul, de mégis halovány mosoly keretében.
-    Szerintem mindenki jobban járna, ha visszajönnél. – nevetett bátorítóan a táncos lány.
-    Nagyon örülnénk neki! – kiáltottam és a nyakába ugrottam, Molly és látszólag az idegei is megnyugodtak. Kifújt egy kis levegőt, majd vidáman ő is ölelgetni kezdte Jane-t. A csapat többi tagja és Eric vigyorogva figyelték az eseményeket. A lény pedig egy barátságos mosollyal és intéssel távozott.
-    Akkor Jane, öltözz át! És kezdjük a próbát a szaltó nélkül. – kiabálta Lisa, és megfordult.
-    Nagyon örülök, hogy itt vagy. – hallottam magam mögött Molly hangját, aki ezt természetesen a barátnőmnek címezte.

/Jane/

Az Eurovíziós Dalfesztivál kezdetét vette, a színpadon már a műsorvezetők beszéltek. Azonban mi még mindig gyakoroltunk, és egész jól ment. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, mikor fel kellett készülnünk, mert az este második felében mi következünk. Egy kis smink, hajbeállítás után magunkra vettük a fellépő ruhánkat, és vártuk a sorunkat. Danielt és Ericet a folyosón láttuk közeledni, ők minden bizonnyal már a közönségből jöttek be a színfalak mögé, még egyszer sok sikert kívánni. Saade szorosan megölelt, szenvedélyesen megcsókolt, én pedig majd beleszédültem. Ajkait a fülemhez emelte, s suttogni kezdett.
-    Tudtam, hogy megcsinálod! Máris nyert ügyed van.
Mosolyogva megpusziltam az arcát, majd hátrált, és a két srác visszasétált a nézőtérre. De tudom, hogy az eredményhirdetés után itt fognak várni. Molly mögött pedig már lopakodott Danny, hogy meglephesse. Majd boldogan titulálta, hogy sikerül neki, s az énekes lány a nyakába borult. Végül a szőke srácnak is mennie kellett a fiúkhoz, mert a stábtagok szóltak, készüljünk fel és induljunk lassan a színpad felé. A torkomban egyre csak nőtt a gombóc, ugyanakkor már vártam is a színpadra lépésünket. Meghúzott lépésekkel átvágtunk a színpad mögötti kis teremhez, a nagy aréna mögött. Remegő térdekkel néztem, ahogy az előző csapat nevetve, boldogan jön be a kis "ajtón" a színfalak mögött. Várt ránk még pár idegtépő perc, mivel a műsorvezetők beszéltek a közönséghez és a tévé képernyők előtt ülőkhöz. Hirtelen azonban már mondták is Molly nevét és elindítottak a bemutatkozó filmjét.  Mi a színpadra siettünk ez alatt, beálltunk, ahogy a próbákon is gyakoroltuk. Még utoljára sok sikert kívántunk egymásnak. A vér a fülemben kezdett dübörögni. Molly előre állt, a háttérénekese leghátra a színpad szélére, mi pedig középen egymás hátának dőlve. Pár mély lélegzetet vettem, aztán már el is indult a zene. Izgultunk, de már kevésbé, mivel a Melodifestivalen és az Eurovízió elődöntője adott egy kis tapasztalatot. Minden forgást, hajlást és tánclépést megcsináltunk, amíg az vörös hajú énekesnő csodálatos dalát énekelte.

A dal közepe felé, azonban egész lényem remegett tőle, de ugyanakkor éreztem, ha meg akarom valósítani az álmom, akkor teljesítenem kell. Lehet az lett megbeszélve, hogy kihagyom a szaltót, de én nem akartam. Már nem akartam kihagyni. Küzdeni akartam a démonjaim ellen, az álmaimért. Így a másodperc töredéke alatt döntöttem a sorsomról. Samanta látta, de csak óvatosan bólintott. Szerintem ő ismert annyira, hogy tudta, úgysem hagyom ki. Felugrottam, megpördültem párszor a tengelyem körül, a szívem közben pedig kalapált és magamban azt ismételgettem, hogy menni fog. Pár pillanatig behunytam a szemem, amikor azonban éreztem, hogy lassan földet érek, kinyitottam, és a talpamra érkeztem. El sem hittem, hogy sikerült megtennem a nagyközönség, majdnem az egész világ előtt. Széles mosollyal csináltam tovább, míg teljesen véget nem ért a fellépés. Akkor elöntött a pír és mindössze csak vigyorogni tudtam. A szívem csaknem kiugrott a helyéről, a térdeim pedig rogyadoztak. Remegve hajoltam meg, s nem bírtam leplezni az örömöm, a többiekkel együtt. Lejöttünk a színpadról, szinte kirohantunk hátulról, vissza a folyosóra. És kiabálva öleltük meg egymást csoportosan, már ki is buggyant a boldogság könnycseppje a szemünkből.
-    Annyira ügyesek voltatok! – mondtam vigyorogva.
-    Nagyon jók voltunk. – állapította meg Sam, majd rám nézett – Tudtam! Megcsináltad! Gratulálok, Jane. – ölelt szorosan át, és bennem is most kezdett tudatosulni.
-    Annyira örülök, hogy sikerült! – mondta mosolyogva Molly, akinek én ugrottam a nyakába.
-    Ha te nem vagy, ez mind csak álom! – mondtam neki, ő pedig csak legyintett, majd viszonozta az ölelést.
A folyosón a három srác közeledett szinte futva, dicséreteket zúdítva ránk. A szívem szinte kiugrott a helyéről, boldogan nézetem körül. Ezt akartuk és most sikerült elérnünk nagy küzdelem árán. Mindannyian megvalósítottuk az álmainkat.

Az dalversenyt nem nyertük meg, mivel hatodikak lettünk. Ez sem egy kis eredmény, szóval nagyon boldogok voltunk. Főleg azért, mert Molly nemzetközi szinten ismert lett, valamint rengeteg lemezszerződtető cég megkereste. Így a sok lehetőségből, azt választhatta, amelyiket a legjobban akarta. A háttérénekes is népszerűbb lett ez által. Valamint nem utolsó sorban Samanta és az én álmom is valóra vált, hiszen megküzdve mindennel, egész Európa és talán még azon kívül is láttak minket táncolni. Arra viszont nem is számítottam, hogy egy táncos is ennyi lehetőséget kaphat egy ilyen verseny által. Számtalan munkaajánlattal kerestek meg bennünket. Mi azonban a közelebbi országokat részesítettük előnyben. A szüleim nagyon megdicsértek minket, és a szavaikkal élve "Mindvégig hittünk benned, tudtuk, hogy te erősebb vagy, mint egy rossz álomkép." Nagyon szeretem őket, Briannal együtt, így nem csoda, hogy örültem a hívásuknak.
Az izgalmakat újabbak követék, mivel megtudtuk a vizsgaeredményeinket. Mindketten remekül szerepeltünk, s így idén szeptemberben elkezdhetjük Stockholmban a táncművészeti egyetemet. És mi lesz ezután az álmainkkal? Lehet, hogy ezt az álmunkat beteljesítettük, de tovább álmodunk. Újakat szövünk, méghozzá azt, hogy az iskola után alapítunk egy saját tánciskolát, amelyben Alex és Edin szívesen segít. És én tudom, hogy Eric és Daniel mindvégig támogatni fog minket.

Timeless

Epilógus

Most, hogy leírtam az utolsó szót is ebben a történetben. Az elsőben. Büszkén mondhatom, hogy a kihívást, ezt a nagy feladatot teljesítettem, írtam nektek egy történetet egy lányról és az álmairól. Minden egyes kalandjáról, nehéz pillanatáról és a szerelméről. Szerintem Jane mindenkit megtanított arra, hogy ha van egy álmunk, azt sosem adhatjuk fel, küzdenünk kell érte és meg kell valósítanunk. Ez egy olyan tanulság, amire bármikor visszagondolhatunk. Remélem ti is megfogadjátok, s nem adjátok fel soha.
Igyekeztem ezt mind a legjobb tudásom alapján átadni. És az első fejezetektől az utolsókig fejlődni. Ezen a 211 oldalon át velem tartottatok, megismertétek Jane-t, Samantát, Molly-t Ericet és persze a többi szereplőnket. A jelenlétetekkel sok erőt adtatok nekem. Minden egyes szót, amit nekem címeztetek hálásan köszönök.
Ezt a történetet azonban pár segítő kéz nélkül biztosan nem sikerült volna végigvezetnem. Mögöttem volt jó pár barát, akiknek a segítségét ez úton is szeretném megköszönni. Mindenért nagyon hálás vagyok a hozzászólóknak, kritikáért és dicséretekért egyaránt. Lezárult egy időszak az életemben, ami miden bizonnyal hiányozni fog. Ezt a kis oldalt pedig most szélnek eresztem, elengedem, had kelljen saját életre az emberek fantáziájában.
És remélem egy másik történetbe is el tudlak titeket csábítani esetleg a közeljövőben. Ám erről majd később még ejtek pár szót, és ha tovább követitek a blogot értesülhettek róla.
 
Köszönöm, hogy itt voltatok velem, ennél többre álmaimban sem számíthattam volna. Remek befejezése ez ennek a történetnek. 

Bonie

2013. október 27., vasárnap

59. fejezet ~ Boulevard of Broken Dreams

Sziasztok drágáim.
Megérkeztem, és velem együtt a következő fejezet. Az előző kommentekre válaszoltam, mindenkinek köszönöm, aki írt.:) Nagyon kíváncsi vagyok ez a rész mennyire nyeri el a tetszéseteket, szóval írjatok bármilyen véleményt, szívesen fogadom. A lényeg, számomra a visszajelzés, egyéni vélemény.:) Nem húzom az értékes időt, majd felfedezitek mi van a részben.
Kellemes olvasást!
Bonie ♥


/Jane – május 12. péntek/

A színfalak mögötti pár lépcsőfokot megmászva a szívem a torkomban dobogott. Kiérve a dán döntő színpadára, a dallal, a koreográfiával, és a szaltóval igencsak féltem. A zenei alap elindult, Molly hamarosan belekezdett az első versszakba, mi pedig a táncba. Aztán már szinte azonnal a szaltó előtti utolsó másodpercek következtek. Magabiztosan próbáltam megcsinálni, ám elcsúszott a lábam, a földre estem a közönség és a tévénézők előtt. Majdhogynem az egész világ előtt. Kívülről szemléltem magam, a tömeg zúgolódni kezdett, a zene pedig elhalkult. Mindenki a színpadon termett, feljött egy kihelyezett orvos, s megállapította, hogy nem lélegzek…

-    Jane, Jane. Nyugodj meg. – hallottam édesanyám hangját, erre nehezen felnyitottam a szemem. Zaklatott voltam, s hisztérikusan sírtam. – Csak egy rossz álom volt.
Próbáltam letörölni az egyre csak vízesésként folyó sós cseppeket az arcomról, azonban nehezen tudtam megnyugodni. Az álmom belevájta magát az agyamba, és nem hagyott egy pillanatra sem nyugodni. Anyám, igyekezett áttérni valami más témára, hátha elterelődik a figyelmem a szörnyű lidércről.
-    Beszéltem az orvossal, nemsokára kiengednek, még kora délelőtt megkapjuk a zárójelentést. Samanta pedig itt volt kora reggel és behozott pár ruhát, amit fel tudsz venni. – magyarázta lelkesen, de a szám még mindig lefelé görbült.
-    Itt éjszakáztál mellettem? – néztem rá, még mindig zaklatottan.
-    Természetesen. Sam pedig kérdezte, mi van veled, csak annyit mondtam alszol. Itt maradt volna, de rengeteg dolga van a holnap esti Eurovízió miatt, - amint meghallottam az Eurovízió szót, kirázott a hideg, s ismét felötlött előttem az álomkép – valamit Mollynak és Lisanak is.
Megpróbáltam erős lenni, de valahogy nem ment és a sírás ismét kerülgetett az imént hallottaktól. Aztán eszembe jutott valaki, aki nagyon is hiányzott, és akire nagy szükségem lenne tegnap este óta.
-    Eric nem érkezett még meg? – pislogtam felfelé, nehogy megint lecsússzon egy könnycsepp.
-    Sajnos nem. Nem jött be eddig és egy órája kint voltam a folyosón egy kávéért, ott sem volt.
A szívem összeszorult, a remény szertefoszlott. Hiába lenne rá szükségem, nincs itt. Fontos vagyok neki egyáltalán még? Akaratom ellenére a bőgés ismét hatalmába kerített, anya pedig már nem tudta mit is tehetne, miért is van pontosan ez az állapotom.
-    Mikor mész haza? – nyögtem ki rekedten, vízzel áztatott arccal.
-    A délután folyamán, kettőkor indul a gép. Apád nem tud több szabadnapot kivenni, az öcsédre pedig vigyázni kell. – magyarázta, én pedig ránéztem a falon lévő órára, ami fél nyolcat mutatott.
-    Veled akarok menni! – jelentettem ki, miközben a takarót birizgáltam.
-    Miért? Jól vagy és holnap este… - nem engedtem befejeznie.
-    Nem szeretnék menni, nem fogok, nem akarok. – hisztiztem kétségbeesettem, majd halkabban folytattam – Félek.
A mellettem lévő nem tudott mást tenni, mint bólintani és beletörődni a döntésembe. Látszott rajta, nagyon nem ért velem egyet, azonban érezte, nem a legjobb alkalom a kioktatásra. Nagyon örültem, hogy nem jött ezzel a "Meg fogod bánni!" szöveggel. Láthatta rajtam a riadtságot, s a félelmet.
-    Beszélned kell a csapattal. – nézett lemondóan, de mégis tapintatos mosollyal.
-    Tudom. – emeltem rá tekintetem, s magamban eldöntöttem, én soha többet nem táncolok.

Egy órával később édesanyám intézkedett, így hamarabb megkaptam a kilépőmet. Gyorsan felöltöztem a fekete farmerembe, a menta színű háromnegyedes felsőmbe, hozzá pedig a szürke kötött kardigánt vettem magamra. Elköszöntünk a kedves orvosomtól, végül a kórház előtt beszálltunk egy taxiba. Miközben a dániai hotel felé tartottunk a csomagjaimért, felhívtam Mollyt, elmondtam neki, beszélni szeretnék velük. A hangom erőtlenül remegett összhangban a kezemmel, amiben a mobil volt. Félve ugyan, de az énekesnő beleegyezett a beszélgetésbe, így elcserélve a próbát egy délutánira. Miután letettem, a térdemen doboltam az ujjaimmal idegességemben. Nem szeretnék csalódást okozni a barátaimnak, de ez egyszerűn nem menne már. A gyér napsütésben letekertem az ablakot, nagyokat szippantva próbáltam végiggondolni mit fogok mondani. Végül semmi értelmes nem jutott eszembe, viszont a szállás előtt pillanatok alatt kitett az autó.
Bátortalan lépésekkel indultam meg, felmentem egészen a szobámig, kinyitottam a kulccsal, aztán egy nagy levegővétel után egy szó nélkül megöleltem édesanyámat. A szívet melengető, szeretetteljes pillanat percekig tarthatott, szavak nélkül a lakosztály nappalijában. Kopogás hallatszott az ajtó felől, én pedig fel voltam készülve rá, kik fognak majd belépni. Sűrűn kalapáló szívvel, a lehető leglassabb léptekkel, nehogy előbb odaérjek, indultam a bejárat felé. Lehajtott fejjel, szemembe lógó hajjal érintettem meg a kilincset, ami így elengedte a zárat. Molly, Samanta valamint Lisa kedves mosolya fogadott a folyosóról. Elgyengült, szörnyen vékony hangon invitáltam be őket, anyukám pedig úgy döntött nem szól bele és lemegy a hotel halljába. Mélyen beszívtam a szobában terjengő enyhén virágos illatot, aztán szembenéztem az érkezett emberekkel. Ők kicsit megszeppenten álltak, a látványom pedig nem lehetett túl bizalomgerjesztő.
-    Nagyon sajnálom az egészet, a tegnapot és mindent. – kezdtem a magyarázkodásom elején, miközben kifésültem a hajam az arcomból.
-    Ugyan ne érezd rosszul magad, nem tehetsz róla. – mosolygott bátorítóan Molly, és Samanta is kedvesen bólogatott. Nekem pedig egyre nagyobb gombóc lett a torkomban.
-    Igen is rosszul érzem magam, és tényleg sajnálom, de én nem tudok fellépni holnap. Egyszerűen nem merek. – épphogy megszáradt az arcom, ismét nedves csíkok keletkeztek rajta. – Szörnyen sajnálom.
Molly enyhén bólintott, de látszott rajta, hogy nem pont ezt a beszélgetést várta. Azonban megértette, így rekedten válaszolt.
-    Rendben. Megértem. – nézett egész szomorúan – Biztos vagy benne?
-    Én, - bátortalanodtam el, azonban minden érzés, emlék és fájdalom visszatért a gondolataimba – igen.
-    Nem szeretnék akadékoskodni, vagy hasonlók, de ez volt az álmod. – tartotta vissza a könnyeit a vörös hajú lány.
-    Tudom. Fáj, de nem szeretném. Ha rá gondolok, most is kiráz a hideg, s érzem a félelmet.
Tolerálta a talán még most is sokkos állapotom, azonban a tekintetén láttam, nagyon nem szívleli a döntésem. Lehangoltan, de mégis szeretetteljesen megölelt, aztán mondta, hogy muszáj próbára menniük. Én kisírt szemmel bólintottam, a mellkasomban iszonyatos nyomást éreztem. Az énekesnő és a tánctanár hátat fordított, hogy kisétáljanak a szobából és összerakjanak egy másik táncot. Összeszorított fogakkal és szemmel vártam, mikor azonban kinyitottam, a tekintetem a helyiségben maradt barátnőmre vándorolt. Nekidőlt a falnak, a két karját összefonta maga előtt. Csalódott tekintete egyenesen szurkált, így nagyítva lelkiismeret furdalásom, amit a lemondás miatt éreztem.
-    Ugyan az volt az álmunk és azt mondtuk, soha semmi nem tántoríthat el minket! Csalódtam benned, Jane. – mondta szomorúan majd ellökte magát a faltól.
Mire megmagyarázhattam volna becsapta maga mögött az ajtót. Még sosem láttam ennyire feldúltnak, szerintem most is a felgyülemlett érzések miatt volt ilyen. Pedig még azt sem sikerült elmondanom neki, hogy haza utazom. Remegő kezekkel meredtem pár percig az ajtóra, aztán üres bensővel kezdtem el a bőröndömbe pakolni. Teljesen egyedül éreztem magam, hisz se Samanta, se Molly nincs mellettem. Sőt Eric felöl sem hallottam tegnap este óta, miszerint azt mondta eljön. Édesanyám is csalódott, de nem mutatja, s apukám is az lesz, ha meglát otthon. Mindenkit elmartam magam mellől. Azonban hiába próbálom elhitetni magammal azt, hogy én még a közel jövőben táncolni fogok, felötlik bennem a tegnap délelőtt történtek. És ha ez nem lenne elég, akkor az orvos szavai. A könnycsatornáim annyira kimerültek, hogy már semmi nedvesség nem jött a szemeimből, csakis a fájdalom fojtogatott egyre jobban.



Éppen próbáltam behúzni a bőrönd cipzárját, amikor sűrű kopogásra, már szinte dörömbölésre lettem figyelmes. A félig behúzott zárat otthagyva tápászkodtam fel, majd viszonylag gyors léptekkel az ajtóhoz mentem. Hosszan beszívva a levegőt, próbáltam magam összeszedni a még ismeretlen vendégem előtt. Amikor azonban kinyitottam az ajtót, felettébb nagy boldogság járt át, aztán visszagondoltam az elmúlt huszonnégy órára. Hiába akart szorosan magához húzni Eric, én inkább csak mutattam, jöjjön beljebb. Az eddigi mosolya lehervadt az arcáról, a helyét a csodálkozás váltotta fel. Amint átlépte a küszöböt, hangot adott értetlenségének a szomorú arcomat látva.
-    Mi a baj és mi történt pontosan tegnap? – kérdezte szörnyen aranyosan, engem azonban ismét a bőgés kerülgetett.
-    Ha itt lettél volna, tudnád. Hol voltál eddig? Finnország nincs olyan messze, hogy egy nap alatt ne lehessen ideérni. Vagy akkor miért ígérgettél? – fakadt ki belőlem minden düh. Ő erre csak átölelt, jó szorosan minden levegőt kipréselve közöttünk. Kicsit lehiggadtam, de ez nem válasz. Óvatosan ellöktem magamtól, azonban sikerült megbotlania a félig becsukott holmimban.
-    Elmész? – kérdezte meglepetten lenézve a szoba közepén álló táskára, az előző kérdésemet figyelmen kívül hagyva, mert szemmel láthatóan ez jobban érdekelte.
-    Nem válaszoltál, komolyan ennyire nem érdekellek? –néztem a szemébe könnyezve.
-    Szerinted miért vagyok itt, és miért érdeklődöm feléd? – húzta össze a szemöldökét. – És miért mész el? Hova mész? Holnap…
-    Holnap! – ismételtem ingerülten – Mindenki azt hiszi, hogy egy baleset semmi? Nem szeretnék fellépni az Eurovízión.
-    Mi és hogy? Nem értem. – fogta meg Eric a kezem, s rákulcsolta volna a sajátjára, akkor azonban kihúztam ujjai közül.
-    Félek, nem merek, rám álmaim vannak a baleset óta. – magyaráztam sírva.
-    Hisz ez az álmod nem tántoríthat el semmi. Ismerlek. Nem szeretnék benned csalódni. – mondta biztatóan, de olyan keserűen hangzott a szájából, hogy a mellkasom majd kiszakadt.
-    Csalódni? – emeltem meg picit a hangom, még nem kiabáltam - Tudod mit? Én csalódtam benned. Nem állsz mellettem.
-    Ne szórakozz!– lett már ő is ideges, s felemelte a hangját – Ezért inkább visszautazol Stockholmba?
-    Nem, haza. Londonba. – mondtam ki, a szívem meg szinte szétrobbant az éles fájdalomtól. Nem így terveztem ezt megbeszélni vele.
-    Szóval már a kapcsolatunk sem fontos? – kerekedett el Saade szeme.
-    Nem ezt mondtam. Csak el akarom felejteni a táncot, ezt a nyarat, és ha maradok soha sem fog menni. Úgy érzem így lesz a legjobb. – szorítottam össze a fogaim.
-    Jane, elhiszem, hogy csalódtál bennem, de most én fogok, ha ezt megteszed. És mindenki más is! – kiabálta, talán észhez térítés gyanánt.
-    Már mindenki más megette. Ha itt lettél volna, tudnád. – ismételtem magam – Tudnád, hogy lebénulhattam, vagy akár meg is halhattam volna. Ezek után szerintem neked is más a véleményed. Nem szeretnék erre emlékezni. És erre a vitára sem.
Eric arca eltorzult, nem tudott hirtelen semmit mondani, én pedig a feje fölötti fali órára kaptam a tekintetem.
-    Most nagyon igazságtalan vagy. – mondta szomorúan, a döbbenet pedig még mindig kiült az arcára.
-    Mennem kell. – lehajoltam a csomagomhoz, behúztam a cipzárt és elindultam lefelé.
Éreztem, hogy nagyon haragszik rám, sőt teljesen kiborult. Nem akartam elhinni, hogy eljött ez a pillanat, a búcsúnk, ami így következett be. Egyetlen kedves szó nélkül, összeveszve. Nem vártam, hogy utánam jöjjön, én rontottam el. Én tehetek mindenről. Belépve a liftbe a homlokom a fémnek támasztottam, a kezemet ökölbe szorítottam, s így vertem a kemény falhoz. A sírás már lassan négy órája egyfolytában mardossa a szemem, így az óta sem állt el. Mikor leértem a lift kiadta azt az idegesítő csengést és kinyílt az ajtó, ekkor már rendesen álltam, majd egy papír zsebkendővel törölgettem a szemem. Anyukám a hallban vár, a sápadtságom pedig látszólag aggasztotta.
-    Drágám, nem vagy éhes? – simította meg a vállam.
-    Nem, köszi. – erőltettem mosolyt, majd elindultunk a reptérre.

Nem akartam a terminálba lépve bőgni, így próbáltam visszatartani, csak néha könnyezgettem, ezért piroslott a szemem. A gyomrom görcsben állt, a kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Nem tudtam pontosan mit érzek ebben a pillanatban.
-    Akkor a holmidat Stockholmból Samanta visszahozza? – érdeklődött anyu, de ezzel nem segített, még jobban fájdította a szívem. De ha ezt a nyarat és mindent vele együtt elfelejtek, talán jobban leszek. Az egész eddigi életem nem törölhetem ki, azonban megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni.
-    Még nem beszéltem vele erről. Majd felhívom egyszer, amikor lenyugodnak a kedélyek – mondtam lemondóan, a bensőm pedig ordított a mérhetetlen súlytól.
A repülőút viszonylag hamar és csendben telt, nem szólaltam meg, mindössze magamba roskadva bámultam ki az ablakon. Nem hallgattam zenét, két okból sem. Az egyik, hogy véletlenül sem akartam Eric dalait hallani, a másik, az nem szerettem volna emlékezni a ritmusra, mert arról automatikusan a tánc jut eszembe. És a végtelen körforgás folytatódik.
Körülbelül hét óra körül értünk haza. Az öcsém csodálkozva, azonban ijedten figyelte a zombi kinézetem. Édesapám is elkerekedett szemekkel nézett, rám, majd felállva a kanapéról közelebb jött.
-    Mi történt, hogy itthon vagy? – és ismét a ma már százszor hallott kérdés, csupán más formában.
-    Nem táncolok többé! – mondtam röviden és tömören, apukám és öcsém tekintete pedig szomorú és kiábrándult volt. A szégyentől szinte elsüllyedtem.
-    Mindenben támogatunk, ha ezt szeretnéd, akkor ebben. – mondta, s anya is helyeselni kezdett.
Bólintva húztam a szám kicsit feljebb, de a hosszú nap után rádöbbentem, ma még nem is ettem. A szédülés hirtelen hatalmába kerített, így a konyhában gyorsan ettem pár falatot, amennyit le tudtam gyűrni. Azután a szobám felé vettem az irányt, ami ismét felhozott sok régi emléket. A képek a falon, edzésekről, fellépésekről. Teljesen kikészültem, az ágyra borultam. Addig zokoghattam, míg el nem aludtam.

2013. október 5., szombat

58. fejezet ~ Crashed on the dancefloor

Sziasztok!
Itt vagyok, megérkeztem ismét a következő fejezettel, ami  már nagyon a végén van. Bizony, nagyon! Ezért is szeretnék valami visszajelzést kapni a történetről vagy az adott részről. Azért látom már aktivizáltátok magatokat a kommenteknél, aminek nagyon is örülök és mindkettőre válaszoltam.:) Azonban az "elolvastamok" száma igen lecsökkent. Tényleg kíváncsi vagyok rátok, ha egy mondat, akkor egy mondat, de igenis érdekel.:) Szóval hajrá, és lepjetek meg.;)♥
Most pedig nem húzom az időt, olvassátok az eseményekben gazdag 58. fejezetet!
Kellemes olvasást!:)
Bonie


/Eric – május 11. csütörtök/

Amikor tegnap megérkeztünk a repülővel Finnországba, kellemesen ragyogott a nap, bár az idő még elég enyhe volt tavaszhoz és a korai napszakhoz képest. Az utunk egyenesen a szállodába vezetett, meg akartuk ragadni a pihenés összes lehetőségét. A turné már javában zajlott, és este is várt rám egy koncert. Az elegáns szállodába megérkezve nagyon felvidultam a gondolattól, miszerint Tomas, a menedzserem és a két jómadár táncosom távolabb kapott szobát. Egy hónapon keresztül mindennap ott voltak a nyakamban, most pedig végre van egy kis szusszanásnyi időm nélkülük.  Nagyon bírom őket, de egy kis nyugalom nem árt. Végül is csak pár óra, mert utána hangpróba vette kezdetét. Közben a gondolataim Jane körül jártak, hisz keveset láttam, csak a koncertsorozat előtt. Ekkor voltak az előre hozott vizsgái, a végzős év vége bonyolult lett volna az Eurovízió mellett.

*A rengeteg könyvek fölött töltött óra után, megbeszélték az iskola vezetésével, hogy előbb tehessék le a vizsgáikat. A tánc begyakorlása előtt nagy mennyiségű időt szántak arra, hogy mindent meg tudjanak tanulni vagy épp bemagolni. Nem mentek ki a hétvégén, nem figyeltek oda a kis dolgokra, sőt ránk sem, csak a cél lebegett a szemük előtt. Ennek köszönhetően a múlt héten meg tudták oldani az írásbelit, bár az eredményt, majd a maival összesítik. Csak aztán árulják el a hónap végén.
Talán ezért is voltunk annyira idegesek az iskola aulájában Daniellel. Délután lévén már csak kevesen lézengtek az épületben, mi pedig a két vizsgázó lánynak szurkoltunk a folyosói kis széken ülve. Én azonban nem bírtam, felálltam, s fel-alá kezdtem járkálni. Dani idegesen figyelte a mozdulataim, talán zavarta, de inkább nem szólt, mert látta így könnyebben leveztetem ezt a feszültséget. Ha én ilyen állapotban voltam, bele se merek gondolni a csajok helyzetébe. Bár a sajátomra visszaemlékezve, az sem volt ennyire vészes nap. Nem értem. Lehet az a baj, kint a teremből a várakozás idegőrlő, nekik talán fel sem tűnik annyira. Rengeteg perccel később ismét leültem, már nem is néztem a karórámra, csak az ajtót vizslattam. Egyszer csak kicsapódott, Samanta és Jane csengő hangja lett hallható. Elköszönhettek a tanáraiktól, mi pedig azonnal felpattanva mentünk eléjük. A csapat vizsgáztató eltűnt a látótérből, én pedig kérdőn néztem.
- Szerintünk jól sikerült! – felelte Jane vigyorogva, majd a nyakamba ugrott, így én teljesen megkönnyebbültem, és gondolom ő is.
- Viszont az eredményt majd az Eurovízió után tudjuk meg biztosra. – világított a tényre Sam. Mind bólintottunk, s vidám arckifejezéssel hagytuk el az iskolát. Azonnal küldtünk egy üzenetet Mollynak, miszerint minden rendben ment.*

Ma pedig felébredve belegondoltam, hogy délután lesz még egy rádiós interjúm itt a finneknél. Ezért egy gyors felfrissítő zuhany után, felvettem valami tűrhető ruhadarabot, mivel Linda a stylistom nem kísért el, remélem rendben lesz. Beálltam a tükör elé, fintorogtam egyet, majd a hajam szinte szálanként kezdtem állítgatni, hogy tökéletes legyen.

/Jane/

Amint kinyitottam a szemem a dán főváros szállodájában eszembe jutott, milyen messze is vagyok Erictől. Már egy ideje turnézik, de most már egy hete itt vagyok Dániában, így egészen keveset beszéltünk, a rengeteg elfoglaltságunk miatt. Sajnos az elődöntőn nem tudott jelen lenni, de megbeszéltük, hogy a holnaputáni Eurovízió fináléra már itt lesz velem. Bizony bejutottunk a legjobbak közé, ami magában is egy nagy eredmény. Egyáltalán nem féltünk a nagyobb színpadon, a rengeteg ember előtt. Bár tudtuk, hogy a döntőt sokkal nagyobb nézettség fogja jellemezni. Ezért is reménykedtünk a továbbjutásban. És megtörtént, így egy hatalmas bulival koronáztuk meg azt az éjszakát a csapattal. Másnap pedig kezdődtek ismét a kemény próbák a döntőre. Lisa a koreográfusunk is velünk tartott a helyszínre, és én eldöntöttem valamit. Valamit, ami nagyon fontos nekem, főleg egész európa, és más országok előtt. A szaltó. Megbeszéltem mindenkivel, hogy én ezt meg szeretném csinálni a produkcióban. Félve ugyan, de mindenki rábólintott.
Mivel elég későre járt az idő, fél tízkor már próba van, felkaptam magamra valami kényelmes ruhát, a tánccipőm, összekötöttem a hajam. Fogtam a VIP kártyám, a nyakamba aggattam, magamhoz vettem egy almát reggelire, valamint egy üveg buborékmentes vizet. Lent találkoztam a Samantával és Lisával, indulhattunk az arénába. Molly csak a későbbiekben érkezik meg. Mi a plusz elem, a szaltó miatt gyakorolunk többet. Hiába csinálom csak én, mindennek klappolnia kell. Beérve a berendezett helyszínre ledobtuk a táskáinkat az első sorokban lévő nézői székekre, aztán kezdődhetett is a móka. Felsiettünk a magas porondra, Lis pedig árgus szemekkel figyelte minden mozdulatunk, miután elindult a zene. Teljesen jól ment, azonban a koreográfus mindig talál pici csúnyaságokat, ezért leállította a zenét, s elmagyarázta a hibát. Sam és én bólintottunk, aztán még egyszer eltáncoltuk az egészet.  Eddig mindig jól ment a szaltó, szóval nem aggódtam, rajtam kívül mindenki egyetértett ezzel. A tanár a végén elégedetten bólintott egyet, végül elkiáltotta magát.
-    Szünet! Húsz perc múlva folytatjuk. Még kétszer elpróbáljuk. – vigyorgott, majd eltűnt az ülések között.
-    Elmegyek az automatához. – mutatott barátnőm a bejárat felé. Óvatosan bólintottam, aztán lesétáltunk a lépcsőn.

Picit fáradtan váltam le barátnőmtől, majd a táskámhoz sétáltam. Felvettem az ásványvizet, belékortyoltam, ami elmulasztotta szomjúságom. Valami zenélést hallottam, ezért körbenéztem, de ebben a nagy teremben fogalmam sem volt honnan jön. Amikor le akartam tenni az műanyag üveget, észrevettem Lisa telefonja adja ki a hangot. Körbenéztem, de nem láttam sehol, ezért gondoltam felveszem. Benyomtam a fogadás billentyűt, s próbáltam a figyelmem a beszélőre irányítani, ám ekkor nagy meglepetésben lett részem.
-    Lisa, tudom, rengeteg dolgod van, de muszáj segítened. Egy szám nagyon kellene a stockholmi tánciskolából. – magyarázta a srác, én csak pislogni tudtam.
-    Nem Lisa vagyok, ő most eltűnt valamerre, de szólok neki, hogy mindenképpen hívjon vissza. – zártam volna le a Matt-el való beszélgetést. Ugyanis egy dolog, hogy megbocsátottam, de attól még nem leszünk jóban.
-    Jane, te vagy az? – hangzott a kérdés a vonal másik oldaláról. Válaszoltam valami "aha" félét, de lerázni jobban akartam. – Nem is beszéltünk az eset óta.
-    Ami azt illeti, nem is találkoztunk. – mondtam, s csak aztán gondoltam bele a dolgokba. Elvileg együtt dolgoztunk, akkor miért is nem futottunk soha össze?
-    Erről ne velem beszélj, de látom a barátod nem árulkodott. – beszélt számomra rejtélyekben. Mire célozhat ezzel? Valamit nem mondott el Eric? Vagy megint kamuzik?
-    Miről beszélsz? – emelkedett meg a hangszínem, a szemöldököm pedig ösztönösen összehúztam.
-    Inkább hagyjuk, majd visszahívom később Lisa-t. – terelte a témát, azonban ezzel nem úszhatta meg, ha egyszer belekezdett.
-    Várj csak, mesélj! – váltott hangom igen ellentmondást nem tűrőre.
A vonal másik végén pedig egy hatalmas sóhaj fogadott. Aztán belekezdett a mondandójába.
*Az eset utáni nap délután bent voltam a táncteremben. Kora délután végeztem, s amikor kifelé jöttem, egy igen csak dühös szempárral találkoztam. Saade mérges tekintete, eléggé fojtogatott magában is, azonban tudtam, hogy ez jogos. Minden oka megvolt haragudni és persze neked is. Ekkor oda jött, s hát megtapasztaltam a jobb öklét, ami fájt, nem csak az arcomnak. Csak ennyit mondott: "Remélem megtanultad, hogy nem fenyegetőzünk nőkkel! És hallottam, hogy Tamyval beszélgettél. Szerintem őt is hagyd békén, valamint Jane életéből is jobb lenne, ha eltűnnél." Hitetlenül néztem rá, de ő csak szúrt tovább a szemeivel, hiába kértem bocsánatot, leszögezte, nem dolgozhatok itt. Különben elmondja az egészet Logannak, és elintézi, hogy táncosi munkát ne kapjak errefelé. Az ígéretemet félig meg is tartottam, mert ugyan kerestem máshol munkát Logan legnagyobb meglepetésére, így elkerülve téged, bár hozzáteszem, nem tettem volna semmit, csak sűrűn bocsánatot kértem volna. Viszont Tamyval folyamatosan találkozgatunk, mindkettőnket vonzza a másik.*
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hisz a barátom, mondta, megértette, és befejezte ezt az ügyet. Meg is ígérte, senki képét nem veri be. Mindezt eltitkolta, bár nem mondom, hogy Matt nem érdemelte meg. Végül muszáj volt szólásra nyitnom a számat, ugyanis a srác a vonalban sűrűn szólongatni kezdett, itt vagyok-e még.
-    Köszönöm, hogy elmondtad. – merültem gondolataimba – Itt jön Lisa, átadlak neki.
Végül a készüléket egy mondattal átpasszoltam a tanárnak, én pedig zavartan leültem az egyik székre. 

Viszonylag hamar befejezték a telefonbeszélgetést, így a következő üvöltés nekünk szólt.
-    Lányok álljatok vissza! Folytatjuk. – tapsolt kettőt nyomatékosítva az utasítást.
Mély lélegzetvétel közepette álltam fel, majd felsiettem a színpadra. Beálltunk, a zenét pedig azonnal elindították. Molly időközben feltűnt az ajtóban, ott megállt, s minket figyelt a távolból. Hiába volt tánc, most valahogy nem tudtam kizárni a külvilágot. Az agyam folyamatosan pörgött, akárcsak egy fogaskerék. Az összes izgalom kijött rajtam, Ericre is gondoltam, miért is tehette. Biztosan nyomós oka volt rá, holnapután megkérdezhetem. Össze-vissza ugráltam a gondolataimban, míg el nem érkezett a szaltó ideje. Zavartan lépkedtem párat végül megpróbáltam korrigálni az elvétett lépést, de már nem lehetett. A levegőben pördültem, tudtam, elszámoltam magam, és csak reménykedhettem, jól jön ki. A pillanat törtrésze alatt azonban kiderült ez sehogy sem lesz jó, én pedig kétségbe estem. Remegve vártam az esést, a szívem felgyorsult az ijedtségtől. Nagy robajjal a földre érkeztem, s csak a nevem kiáltását hallottam minden felől. A fájdalmat éreztem, s végül minden elsötétült.

/Samanta/

A színpad közepén fekvő lányt látva, csak a nevét tudtam kiáltani, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem. Szörnyen megijedtem, a lábam remegett, s a sírás kezdett fojtogatni. Az akaratom erősebbnek bizonyult, így mellé siettem, hogy meggyőződhessek mi is történt. Eközben Lisa ijedt tekintettel kelt fel a székből, végül idegesen felsietett a lépcsőn. Az ajtóból is hallottam Molly kétségbe esett kiabálását, ahogy Jane-t szólongatta. Rohanni kezdett a lépcsőn, le az ülések közötti úton.
-    Valaki hívjon mentőt! – ordítottam riadtan, mielőtt teljesen rám tört a sírás.
-    Ne mozdítsuk meg, lehet komoly baja esett! – utasított higgadtságot erőltetve magára a tanár.
Mindeközben Molly is megérkezett, reszketve figyelte az eseményeket, és felsegített engem, én pedig rögtön a nyakába kapaszkodtam. Hátat fordítva is láttam az eszméletlen lányt a lelki szemeim előtt, félve az énekesnő felsőjébe kapaszkodtam. A levegőt a sírástól kapkodva és egyenetlenül vettem. Ő is hasonló állapotban volt, de mégis próbált kedves szavakkal csitítgatni. Idő közben megjelentek a mentősök, a lányt felfektették a hordágyra, majd a mentőautó felé siettek vele.
Fél órával később a kórházban, a kezemben egy pohár forró teával álltam. Kicsit megnyugodtam bár a zaklatottság nem tűnt el. Az orvos kijött a kórteremből, de csak annyit tudott mondani, hogy Jane jól van, mert sietnie kellett. Viszont hozzátette, nemsokára visszajön és teljes körű tájékoztatást tart. Így még jobban megnyugodtam, és mind elindultunk Jane szobája felé. Ő csak feküdt az ágyon, nem volt eszméleténél. Közelebb mentem hozzá, végigsimítottam a homlokán, s remegve hátra léptem. Tudtam nem lehet már nagy gond, szóval jeleztem a többieknek, hogy szólok Danielnek, aki nemsoká leszáll a repülőről, valamint Ericnek és Jane mamájának. A folyosó végére sétáltam, magam mögött hagyva Lisat és Mollyt. Legelőször barátomat tárcsáztam. A harmadik csengés után fel is vette.
-    Szia kicsim, mikor jössz? – kérdezte vidáman, én pedig a homlokomat fogva adtam rá választ.
-    Nemsokára indulok, de vissza kell jönnöm utána a korházba Jane-hez. Balesete volt.
-    Mi? – hüledezett, én pedig bólintottam, amit nem láthatott, így mormoltam valami választ. – Hogy van?
-    Azt mondta az orvos jól. Bent voltam nála, nincs eszméleténél, de jól. Ezért is megyek el érted, viszont mindenképp visszajövök.
-    Persze, veled tartok. – letettem, de már kerestem is Eric számát.
Tudtam, barátnőm édesanyjának kellene először szólnom, de valamiért mégis Saade telefonját hívtam. Az első csengetés után már bele is szólt.
-    Sam, hogy vagytok? Épp itt vagyok a rádió épülete előtt. – magyarázott boldogan, én pedig nem is tudtam, hogy kezdhetnék bele. Végül egy mély levegővétel után rászántam magam.
-    Örülök, de mondanom kell valamit. – itt félbeszakított.
-    Mi történt? A hangod elég megszeppent. – tért át komoly hangnemre.
-    Jane a szaltó közben elesett. Most kórházban van, de mielőtt felidegesítenéd magad, jól van. Az orvos mondta! – csak a monoton zajokat hallottam a készüléken keresztül, gondolom próbálta felfogni a dolgokat.
-    Azonnal indulok! Küldd el a korház címét üzenetben. – jelentette, ki s kinyomott.
Kettő meg volt, maradt egy. Jane anyukáját kerestem a névjegyzékben, s amikor megtaláltam rányomtam a hívás gombra.

/Jane/

Zajt hallottam magam körül, ismerős hangok foszlányait, amik folyamatosan kezdtek erősödni. A szemem, próbáltam kinyitni, de a vakító fény miatt nehezen ment, így szemhéjaim lecsukódtak. Ezt eljátszottam párszor, míg láttam a felkapcsolt lámpát, a kinti sötétséget és egy ismeretlen szobát három nagyon jól ismert alakkal. Nem értettem semmit, megütötte az orrom valami szúrós szag. Nem bírtam tovább, a kíváncsi szempárok kereszttüzében, nem lehettem tovább tudatlan.
-    Hol vagyok és mi történt? – időközben eljutott az agyamig, hogy a szúrós szag és a fehér falak arról árulkodnak, hogy egy kórteremben fekszem. Körülnézve ez bebizonyosodott, mielőtt bárki is válaszolhatott volna.
-    Nem emlékszel? – nézett rám fürkészve Lisa.
-    Elestél a szaltó közben. Tudod hogyan történt? – simította meg a kezem Samanta, Molly pedig bíztatóan mosolygott rám.
-    Tényleg, emlékszem. – kaptam a fejemhez – Elvétettem a lépést.
-    Hát úgy tűnik a védőangyalod nagyon figyelt rád. Nem esett komoly bajod. – kacsintott Molly.
-    Jane, mindenkit értesítettem telefonon. – mondta kedvesen a barátnőm.
Azonban mielőtt bármi mást mondhattam volna, beviharzott az anyám a szobába. Ideges volt, de amint észrevett megkönnyebbült. Végigsimított az arcomon, lecsordult egy örömkönnycsepp a csinos blúzára.
-    Az első járattal jöttem, annyira örülök, hogy jól vagy. – szipogott, végül teljesen letörölte a könnyeit.
-    Örülök, hogy itt vagy. – görbült felfelé szám az ágyon fekve. És megint. Mielőtt anya mondhatott volna valamit, benyitott a terembe egy orvos.
Kedves arcú, talán a negyvenes évei végén járó férfi állt meg a helyiség közepén. Jókedvűen mellém lépkedett, s felém nyújtotta a kezét.
-    Örülök, hogy felébredt Jane. Marcus vagyok, az orvosa. – mérhetetlen hálát és nyugalmat éreztem, amikor kezet ráztunk.
-    Köszönöm, örvendek a találkozásnak.
Csend keletkezett a szobában. Gondolom ők már tudták, miért jött a doktor. Nagyot nyelve figyeltem a mondandóra.
-    Nos azért vagyok itt, mivel eddig nem volt lehetőségem közölni az ittlévőkkel, és veled sem – biccentett felém – mi is a meglátásom. Az esés következtében semmi nem sérült, megúsztad pár karcolással. Nagy szerencséd van kis hölgy.
Mindenki megkönnyebbült, akárcsak én. Bár látszólag az orvos még nem fejezte be.
-    Ám, ez nem sokon múlott. Jobbnak látom, ha tudják, hogy nem sokon múlt egy esetleges bénulás, vagy akár – félve vettem a lélegzeteim, a szívverésem felgyorsult és rettentően megijedtem – meg is halhattál volna.
Remegve gondoltam ezekbe bele, pár milliméterrel elcsúszik az esés, aztán vége. Sokkos állapotban bámultam magam elé, miközben az orvos elköszönt, s kiment. Már az sem érdekelt, hogy azt mondta holnap délelőtt hazamehetek. Molly, Lisa és Samanta is elindultak a szállásra, idegileg kikészülve a hallottaktól, valamint ők is elfáradtak a mai nap. Őrájuk és mindenki másra ráijesztettem ezzel, ami nem tetszett. Ami pedig a legszörnyűbb, magamra is.
-    Anya, Eric nem jött meg? Sam azt mondta mindenkit hívott. – kémleltem anyát, aki az ágyam szélén üldögélt.
-    Nekem is mondta. – mosolygott – Biztosan ideér nemsokára. Aludj szépen egy kicsit. – szinte suttogta.
-    Majd ébressz fel, ha itt van. – hunytam le a könnyes szemem az álmosságtól, s a gyógyszertől, amit még korábban beadtak.
-    Szólok. – nyomott gyengéd puszit a homlokomra.