2012. március 25., vasárnap

6. fejezet ~ Vizes élmény


 Ne haragudjatok a késésért, de ismételten sok minden összejött az elmúlt napokban. Most viszon itt vagyok a legfrissebb és egyben a következő fejezettel. Remélem tetszeni fog, ezt több féle szemszögből is leírtam.  De nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok.:)♥


/Eric/
Már egy kis ideje fent voltam, de még csak most néztem az órám felé. Gondoltam nem ártana felkelni, mivel már tizenegy felé járt az idő. Alex is hamarosan megérkezik és addigra el kell készülnöm. Lassan felültem az ágyamban, körbenéztem, Molly már korán elment. Végül felálltam és a fürdő felé battyogtam.
Zuhanyzás közben a holnapi koncerten járt az eszem. Kíváncsi leszek, végül hányan lesznek. Minden profin meg lett szervezve, nem lehet malőr. A koreográfiát is tökéletesítettük tegnap délután.
Mikor végeztem úgy döntöttem megborotválkozom, hogy holnapra maradjon egy kis borostám. Végül felöltöztem.
A gondolataimból a csengő zökkentett ki, biztos voltam hogy ki lehet az, ezért felkaptam a fehér pólómat és ajtót nyitottam.
-          Helo Alex! – köszöntem a táncosomnak és egyben egy nagyon jó barátomnak.
-          Hy Eric. – mosolyodott el az ajtóban álló srác.
-          Na mit is terveztél mára? – érdeklődtem miközben a piros cipőmet vettem fel.
-          Arra gondoltam elmegyünk a parkba, ahol a koncert lesz és körbenézünk, majd elmegyünk iszunk a holnapi sikerre. – vázolta fel a tervét Alex.
-          Oké akkor mehetünk is. – hagytuk el a házat.


/Jane/
A koncert előtti délelőtt tíz órakor Samanta keltett. Arra eszméltem, hogy rángatja a vállam és szólongat.
-          Jane…Jane! Ideje lenne felkelni, nemsoká jön Dani. – mosolygott rám miután kinyitottam a szemem.
-          Jól van. Nyugalom… - néztem mosolyogva Samre aki teljesen fel volt pörögve. Sütött róla hogy várja a találkozást.
Felkeltünk azaz inkább én, mert Sam már készen volt. Lezuhanyoztam, felvettem egy körülbelül térdig érő rövid farmert és egy fehér lezserebb pólót. Végül hullámos hajam hagytam hogy a vállamra omoljon, de hogy ne lógjon a szemembe, a napszemüvegem hajpántnak használtam.
Kopogást hallottunk és Samanta csillogó szemekkel ajtót nyitott.
-          Sziasztok lányok! – hangzott egy kedves hang az ajtó elöl – Szerintem gyertek reggelizni. Kóstoljátok meg a svéd asztalos reggelinket.
-          Szia! Ez nem is rossz ötlet, farkas éhet vagyok. – értett egyet Sam Danival. Én is kinyögtem egy köszönés félét és egyetértően bólogattam.
Mikor bementünk az étkezőbe, megcsapták orrunkat a finom illatok. A reggeliző szinte tele volt, csak egy-két szabad asztal látszott az emberek között. Nagyon elcsodálkoztunk, mikor észrevettük a hatalmas asztalon a rengeteg ételt. Fogtunk egy tálcát, majd szedtünk a tányérunkra. Én a svédeknél igen kedvelt Kanelbullar-t azaz fahéjas csigát fogtam és töltöttem hozzá gyümölcslevet. Végül leültünk az asztalhoz és elfogyasztottuk a reggelinket. 

Mikor befejeztük elindultunk a park felé ahol a koncert lesz. Gyalogoltunk hiszen, mint Daniel mondta nem volt messze.  A már lassan déli napsütésben sétáltunk a főút mentén a járdán.
-          Mindjárt ott vagyunk, mondtam hogy nincs is messze. – vigyorodott el a mellettünk sétáló Dani.
-          Már nem ártana odaérni… - kezdtem kicsit panaszosra venni, mert irtózatosan melegem volt.
-          Végül is igazad van! – nézet rám egyetértve Sam is, majd Danihez fordult és folytatta – Te is jössz holnap koncertre?
-          Hát most nincs jegyem, szóval nem. Viszont elkísérhetlek benneteket ha gondoljátok. – ajánlkozott a srác sármosan nézve ránk.
-          Felőlem nincs akadálya! – csillant fel Sam szeme.
-          Felőlem sincs. – mondtam én is. Időközben megérkeztünk a parkba, ekkor vettem észre hogy ez az a park, amelyik mellett tegnap eljöttünk a taxival.
Beljebb mentünk és megláttunk egy hatalmas színpadot a park közepén a szökőkúttal szemben, amely minden féle irányba köpdöste a vízsugarat. Még nem volt teljesen készen, de ki lehetett venni, hogy profi koncert lesz holnap. Igazából nem voltak sokan a parkban, inkább csak a munkások akik építették a színpadot. Körbesétáltunk, megnéztük körülbelül merre lesz a helyünk, majd úgy döntöttünk a nagy meleg miatt, hogy iszunk valamit.

Beültünk egy közeli kávézóba és rendeltünk. Pár perc és ki is hozták a rendelésünket. Én egy narancslét kértem, Sam és Daniel pedig szőlőlevet ittak. Egy árnyékos helyre ültünk a kávézó jobb szélére. Én ültem a sarokba, Sam és Dani pedig velem szembe. Nem sokkal később a mellettünk lévő asztalhoz is érkezett két magas, fiatal srác. Napszemüveget viseltek, valamint lezser ruhában voltak. Még a ruhán keresztül is látszott, hogy remek kondiban vannak. Első látásra egyforma magasak voltak, a nekem háttal álló srác tartása érdekes volt, olyan mintha táncos lenne. A másik, aki velem szemben állt csak mosolygott, majd leültek.
Mi beszélgettünk tovább, ám amikor ismét szóba került a holnapi koncert a parkban, észrevettem, hogy nagyon felfigyelnek. Nem akartam megemlíteni, mert nem tartottam fontosnak. Végül már nem is figyeltem rájuk, inkább elfoglalt a város felfedezése. Észrevettem a szomszéd kis utcácskában egy szuvenír boltot. Úgy döntöttem, szólok Samnek és veszünk az öcsémnek valamit.
-          Sam odanéz! Ott egy szuvenír bolt. – vigyorodtam el és mutogattam a kis utca felé.
-          Aha, már látom. Menjünk vegyünk valamit az öcsédnek. – mosolyodott el és intett a pincérnek, hogy fizetni akarunk.
-          Van öcséd? – nézett meglepve Dani.
-          Van. 11 éves és megkért, hogy vigyek neki valamit.
-          Aranyos lehetett. Akkor nézzünk neki valamit. – közben megérkezett a pincér – Hagyjátok majd én fizetek.
-          Nem, azt nem hagyhatjuk! – kezdtem erősködni, de leintett.
-          Hagyd, majd meghívtok egy fagyira. – mosolyodott el és vette a pénztárcáját. Rábólintottunk.

Amikor felálltunk, mindannyian betoltuk a székünket. Nekem ki kellett verekednem magam a sarokból, ám közben nem vettem észre, hogy az eddig velem szemben ülő fiú is felállt. Sikerült neki ütköznöm, méghozzá úgy, hogy a víz ami a kezében volt rám ömlött. Hirtelen a hideg víz végig folyt az oldalamon. Nagyon meglepődtem és felé fordultam.
-          Hú de hideg! Miért nem figyelsz? – néztem felháborodva a napszemüveges fiúkra. Miközben minden tekintet rám szegeződött. A két fiú, Samanta és Dani is meglepődött arcot vágott.
-          Ezt én is kérdezhetném tőled. – kezdett bele az eddig velem szemben ülő srác. Végül elmosolyodott és folytatta – Ne haragudj, nekem kellett volna jobban figyelnem, hisz az én kezemben volt innivaló.
-          Igen, ami most a ruhámon landolt, szerencse hogy csak víz. – néztem a ruhámat, de végül én is elmosolyodtam – Egyébként meg semmi baj, előfordul.
-          Velem még nem fordult elő… - mesélte a srác, közben azt vettük észre, hogy mindenki síri csendben áll mögöttünk és a haverja is feláll – Tényleg ne haragudj!
-          Dehogy haragszom! – néztem rá mosolyogva – Na de mi megyünk is.
-          Ő – nyögött ki ennyit, majd láttam, hogy egy picit haboz, majd lassan leveszi a napszemüveget. A másik srác valamin meglepődött, de fogalmam sem volt miért – Rendben. Sziasztok.

Erre láthatóan mindenki ledöbben, én pedig csak álltam ott értetlenül. Fogalmam sem volt, hirtelen mi történt Sammel vagy Daniellel. Mindenki az előttem lévő srácra bámult. Végül csak ezt hallottam magam mögül:
-          Azta…ezt..ezt nem hiszem el… Te komolyan Eric Saade vagy, vagy csak álmodom? – dadogta Samanta hitetlenkedve. Én közben elcsodálkoztam, ő lenne Eric? A mellette lévő srác még mindig csodálkozva nézett hol rám hol pedig a velem szemben álló személyre, hogy barátja felfedte előttünk kilétét.
-          Én vagyok…még egyszer sajnálom. – nézett Samre, hogy válaszoljon. Aztán rám, de valószínű észrevette az értetlen tekintetem.
-          Hát…mondtam, semmi baj. – fogalmam sem volt, mit is mondjak. Nem beszéltem még hírességgel. Erre felém fordult a másik személy.
-          Most komolyan nem ismered fel? – nézett rám meglepetten. A velem lévő két ember pedig már a szívroham határán volt.
-          Most hallottam a nevét. Eric Saade. Miért kellene felismernem? – néztem csodálkozva…Miért ismerjek fel egy idegent? Az egy dolog hogy énekes, de nem is hallottam még énekelni.
-          Alex, hagyd, nem ismer és ez így van rendjén. – nézett egyetértőn rám, nem várt el semmit. Ez nagyon kedves gesztus volt felőle. Teljesen eloszlatta azt a benyomást, hogy ő a nagy sztár és ezért mindenki imádja őt. Ezzel kíváncsivá tett.
-          Azért jöttem, hogy most megismerjelek, ám ezzel a találkozóval kíváncsivá tettél. – néztem, mint már kiderült Ericre. Úgy látszott én is kíváncsivá tettem.
-          Tudod mit? – nézett rám elmélyülve és a mögöttem álló barátaimra – Sétálunk egyet és akkor megismerhetsz…Mit szólsz hozzá?

Mikor ezt a kérdést feltette, nem tudtam mit is válaszoljak. Nekem végül is mindegy lett volna mi lesz, de Sam és Daniel szereti. Ez egy remek ötlet lett, hogy megismerhessék, na meg persze akkor már én is. Végül csak ezt mondtam:
-          Hát jó. – elmosolyodtam, majd hátrafordultam és barátaim csillogó tekintetével találtam szembe magam.
-          Rendben. Mit akartok csinálni? – nézet Eric is maga mögé a barátjára Alexra és végül egy helyeslő bólintás után ránk.
-          Jane öccsének veszünk szuvenírt. – nyögte ki Samanta aki már alig bírt magával.
Látszott hogy az érdeklődése még nagyobb lesz, majd nagy mosolyt vet.
-          Azt már tudjuk, hogy én ki vagyok, de őt nem ismeritek. Ő itt az egyik legjobb barátom és egyben táncosom, Alex. És ti kik vagytok? – mutatta be nekünk a másik személyt és egyben kíváncsiskodott rólunk. Én mikor meghallottam, hogy táncos, rögtön nagy vigyor lett úrrá a képemen.
-          Tudtam én hogy táncos, már messziről látszik a tartásán! – elemeztem Alexet – Egyébként Jane Sparks vagyok Londonból.
-          Én Samanta Barton, szintén Londonból – vigyorodott el és kezet fogott mindkettőjükkel, mint az imént én is.
-          Helo, én Daniel Simpson vagyok, itt lakom én is. – jelent meg elégedett mosoly a száján, büszke volt, hogy ő Stockholmi.
-          Hát akkor sziasztok. Jane – hallottam szájából a nevem, hírtelem meglepődtem, hogy a nevemen szólít, ugyanakkor örültem is neki – az imént azt mondtad, látszik Alexen, hogy táncos. Ezt honnan tudod?
-          Hát ha az ember kiskora óta táncol megismeri a táncosokat. – mondtam büszkén.
-          Te is táncos vagy? – kérdezte szinte egyszerre a két srác. Közben lassan elindultunk az utca felé.
-          Nem csak én, hanem Sam is. – mondtam még büszkébben, hogy barátnőm is az.

/Samanta szemszögéből a találkozás/
Ültünk a kávézóban, mikor két fiú ült le a mellettünk lévő asztalhoz. Nagyon ismerős vonásaik voltak, amiket ki tudtam venni a napszemüveg mögül. Viszont sehogy sem jutott eszembe, vajon honnan olyan ismerős.
Mikor Jane meglátta a szemben lévő utcában a szuvenír boltot, azon gondolkoztam, mit is vegyünk az öccsének. Majd erre kaptam fel a fejem:
-          Van öcséd? – lepődött meg Dani, én pedig elmosolyodtam.
-          Van. 11 éves és megkért, hogy vigyek neki valamit. – újságolta Jane, aki kicsit meglepődött.
-          Aranyos lehetett. Akkor nézzünk neki valamit. – kezdte kedvesen, majd elmosolyodtam. Olyan kedvesen nézett, hogy nem tudtam nem őt nézni. Közben a pincér odajött és én még csak észre sem vettem. – Hagyjátok majd én fizetek.
-          Nem, azt nem hagyhatjuk! – szállt vitába a barátnőm. De Daniel megegyezett velünk, így elővette a pénztárcáját.

Majd felálltunk az asztaltól és indultunk volna az említett bolt felé, de akkor csak ennyit hallottam a hátam mögül:
-          Hú de hideg! Miért nem figyelsz? – erre hátra fordultam, majd megláttam Jane-t vizesen. Mellette a mellénk leült egyik srácot.
Egy kisebb vitát láttam kialakulni, így inkább mi Danival nem szólaltunk meg. Végül meglepetten vettem észre, hogy Jane nem haragszik az idegenre. Láttam, hogy barátnőm próbál elköszönni:
-          Na de mi megyünk is. – erre felnéztem.
-          Ő – kezdte a srác, majd lassan lehúzta a napszemüvegét – Rendben. Sziasztok.
Nekem itt esett le az állam, levegőt nem bírtam venni, nemhogy beszélni. Mellettem álló Daniel is leblokkolt, Jane pedig láthatóan teljesen nyugodt volt. Muszáj volt erőt vennem magamon és megszólalnom.
-          Aszta…ezt..ezt nem hiszem el… Te komolyan Eric Saade vagy, vagy csak álmodom? – dadogtam szinte levegő nélkül.
-          Én vagyok…még egyszer sajnálom. – nézett rám. El sem hiszem, rám nézett!
-          Hát…mondtam, semmi baj. – ismételte Jane. Én pedig teljesen el voltam bűvölve, hogy ekkora szerencsém van.
-          Most komolyan nem ismered fel? – nézett Janere Alex, Eric táncosa. A koncertvideóin láttam már a színpadon.
-          Most hallottam a nevét. Eric Saade. Miért kellene felismernem? – nézett csodálkozva.
-          Alex, hagyd, nem ismer és ez így van rendjén. – mosolyodott el egyetértően Eric a barátjára. Láthatóan ezzel felkeltette Jane figyelmét.
-          Azért jöttem, hogy most megismerjelek, ám ezzel a találkozóval kíváncsivá tettél. – Amit gondoltam ki is derült.
-          Tudod mit? – nézett ránk – Sétálunk egyet és akkor megismerhetsz…Mit szólsz hozzá?
Legjobb barátnőm beleegyezett és ezzel fenomenálisan boldoggá tett. Kicsit megismerkedtünk aztán elindultunk a kávézó elöl a kis ajándékbolt felé.

2012. március 9., péntek

5. fejezet ~ Simpson úr, merre van a szobánk?

A következő részben -  ahogy mondtam is - megismerhetitek az új szereplőt. A képe bekerült a szereplők menübe. Remélem nem haragudtok rám, mert túl későn hoztam, de nagyon zsúfolt volt ez a hét.
Remélem ehhez még több kommentet kapok, nagyon örültem az előzőeknek is!! :))♥
Jó olvasást.:)


Svédország fővárosa teljesen elbűvölt, már alig vártam hogy sétálhassak egyet a városban. A taxiból elém tárult látvány teljesen lenyűgözött. Nem is tudtam merre nézzek, az egyik oldalon a Balti-tenger öble, a másikon a város. Csodálatos látvány ahogy a vízen megcsillan a napfény, vagy a nagyváros nyüzsgését figyelni. A sétáló utcákban a rengeteg kávézó és étterem, valamint a boltok, butikok. Teljesen el tudja bűvölni az embert, mellettem Samanta is elemében volt.

Elmentünk egy taverna mellett, majd jött egy gyönyörű zöld fákkal övezett park. A taxi ablaka félig le volt húzva, így éreztem a nem mindennapi levegőt. Ez svéd levegő. A következő dolog amire eszméltem, hogy a taxi megállt. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném azt a percet, amikor megláttuk a szállodát. Csak ámulva álltam az épület előtt, Samanta rám nézett és elmosolyodott, ettől kicsit összeszedtem magam és már indultunk is befelé.
Ahogy beléptünk egy csodálatos ezüst falu előcsarnokba kerültünk, ahol szétszórva volt cserepes növény és egy-két kanapé, gondolom kisebb társalgónak berendezve. A folyosó szélén két liftajtó nyílt az emeletek felé. Egy hatalmas csillár lógott az előcsarnok közepén, olyan tiszta volt a padló hogy visszatükröződött, így az előcsarnokot fényárba borítva. A folyosó szélén volt elhelyezve a recepciós asztal és mellette egy hatalmas ablak ami a városra nyílt.

Olyannyira elbűvölt minket a látvány, így észre sem vettük, hogy valaki mögöttünk van. Samanta hátrálni próbált, de sikerült nekimennie. Gyorsan hátrafordult és elnézést kért:
-          Bocsánat! – de mielőtt bármi mást is mondhatott volna, teljesen leblokkolt. Az illető zöldes szeme teljesen elbűvölte. A fiú is megfordult, közben kezét belesimította barna hajába.
-          Semmi gond. – válaszolta, miközben elmosolyodott. Majd nagyobb levegőt vett és folytatta – Egyébként sziasztok. Üdvözöllek titeket. Segíthetek valamiben? – teljesen elképedtünk, ránk köszön és még segíteni is akar. Én is vetettem egy mosolyt és látván, hogy Sam nem tud megszólalni, válaszoltam az idegennek.
-          Szia. Te itt dolgozol? – néztem kíváncsian a fiúra, majd Samre, hogy vajon meg tud-e szólalni. Végül neki is sikerült kinyögnie egy sziát.
-          Igen. Apa a szálloda tulajdonosa. Szóval tudok valamiben segíteni? – kanyarodott a szája még nagyobb mosolyra. Kivett a zsebéből egy névtáblát és a felsőjére akasztotta, az állt rajta: Daniel Simpson.  Samanta vette át a szót, aki már összeszedte magát.
-          Most jöttünk és szeretnénk bejelentkezni, Simpson úr. – mondta játékosan és az illető szemébe nézett.
-          Rendben. Gyertek a recepcióra és megoldjuk. – ránk kacsintott, vagyis inkább Samantára és elindult előre.

Beállt a pult mögé, a gépben kikereste a nevünket és a foglalásunk. Mikor megtalálta elmondta, hogy a másodikon van a szobánk, a 261-es.
-          Felkísérlek titeket, nehogy mást is megtapossatok. – vette viccesre a figurát és Sam felé mosolygott.
-          Nem én voltam, hanem Samanta! – kezdtem nevetni, Sam pedig tetetett haraggal nézett rám. Erre mint már megtudtuk Daniel is elnevette magát.
-          Na, ez nem ér, nekem sincs hátul szemem. – próbált mentegetőzni.

Elindultunk a folyosó végén lévő liftek felé, majd beszálltunk a csomagjainkkal együtt. Tágas volt, így kényelmesen elfértünk. Daniel kérdezgetni kezdett minket.
-          Ti mi járatban így ketten Stockholmban? – nézett kicsit meglepődve ránk.
-          Hát – kezdtem – gondoltuk megnézzük a várost és… – viszont itt Sam félbeszakított és folytatta.
-          És Eric Saade koncertre is jöttünk. – mesélte nagy beleéléssel és önfeledt boldogsággal. Közben felértünk az emeletünkre, ezért ki is szálltunk. Miközben megmutatta az utat a szobáig még beszéltünk.
-          Az remek, én is szeretem Ericet. – újságolta, mire Samnek megcsillant a szeme.
-          Voltál már koncerten? Ha igen milyen élőben? – kérdezett egy levegővétellel.
-          Voltam és ahogy látom te még nem. – mosolyodott el – Nagyon jó, beleéli magát, az énektudását és a tánctudását is megmutatja. – közben megérkeztünk a szobához – Itt is vagyunk, pakoljatok le és pihenjetek kicsit. Ha gondoljátok holnap megmutatom a várost, aztán elviszlek titeket a koncert helyszínére, hogy két nap múlva odataláljatok.
-          Köszönjük, ezzel élünk. – mosolyodott el Sam, én pedig helyeslőn bólogattam.

Elment, mi pedig beléptünk a szobába. A csodálat és a meglepettség ismét kiült az arcunkra. Egy világos lakosztályban találtuk magunkat. A krémszínű fal és a hozzá harmonizáló színek, mint például a függöny pirosas színe. A bútorok mély-sötét árnyalata, mind-mind harmonizált egymással. A nappali részhez kapcsolódott egy kis étkezősarok, valamint két szoba egy-egy ággyal. Lestoppoltam a jobb oldalon lévőt és rádobtam a cuccomat. Volt még egy csodálatos fürdőszoba is, zuhanyzóval és barnás csempével. Sammel összenéztünk és leültünk a kanapéra, ami fehér színű volt.
-          Csodálatos, ezt el sem hiszem! – csillogó szemekkel néztem körbe a bűvölettől.
-          Valóban csodálatos, sőt inkább mesés és nem csak hogy itt vagyunk. – kezdett áradozni.
-          Láttam ám, hogy néztetek egymásra Daniellel. Na? – néztem kérdőn rá és huncutul vigyorogtam.
-          Hát, nagyon szimpatikus, az már biztos. – pirult el teljesen. Pont ahogy gondoltam, belezúgott.
Aztán kipakoltunk és úgy döntöttünk felfedezzük a hotel többi részét. Lementünk hát a földszintre és megnéztük a hatalmas ebédlőt, ahol a vörös és az arany szín dominált. Miközben nézelődtünk ismét belefutottunk Danielbe.
-          Daniel! – kezdte Samanta, mire a srác megfordult és nagy vigyorral elé lépett – Csak azt szeretném kérdezni, hogy holnap nincs sok dolgod. Csak mert nem muszáj minket kísérgetned.
-          Aranyos vagy, de holnap amúgy is ráérek. Nincs kedvem, itt unatkozni. – jött azonnal a válasz.
-          Akkor viszont nagyon köszönjük. – mondtam én is.
-          Nincs mit. Viszont nyugodtan szólítsatok Daninak. – rábólintottunk és a nap további részében körbevezetett a kertben, valamint nagyon sokat beszélgettünk az előcsarnokban is.
Kicsit megismertük egymást. Sammel meséltük, hogy kiskorunk óta táncolunk, az álmainkat, a tanulmányainkat és azt is hogy nem nagyon ismerem ezt a bizonyos Ericet. Kicsit meglepődött, de hamar túltette magát a megrázkódtatáson.  Ő is mesélt magáról. A szüleié a szálloda és nyaranta itt dolgozik. Ők is londoniak voltak, csak eljöttek, mert érdekelte őket Svédország.

/Eric/
Két lépés előre, egy hátra, forgás, majd kereszt. Végig ez járt a fejemben miközben a táncpróbára igyekeztem. Beléptem az ajtón és Alex már messziről odaköszönt, én bólintottam és elindultam a táncterembe. Ma tökéletesnek kell lennie a táncnak, mert holnap már nem szeretnék táncpróbával bajlódni. Bejöttek a többiek is és nekiálltunk. Három órán keresztül gyakoroltunk, mire sikerült tökéletesen megcsinálni mindent. A törölközőmért hajoltam le és mögöttem termett Alex.
-          Holnap elnézünk a belvárosba? Iszunk egy kólát a Stockholmi sikeredre. – ajánlkozott a táncos.
-          Rendben, nem is rossz ötlet haver. – mosolyodott el Eric – Viszont most mennem kell, be kell ugranom Mollyhoz a stúdióba.
-          Oké. Akkor ezt megbeszéltük, holnap.


2012. március 4., vasárnap

Nem tudom mit mondjak...


Ahogy a címben is olvashattátok, nem is tudom mit mondjak.:) Nagyon meglepődtem, mikor ma délután felnéztem a blogra. Kevesebb mint egy nap alatt meglett a négy hozzászólás. Most olyan büszke vagyok rátok!! Nagyon köszönöm!!!♥♥♥

Sajnos erre nem számítottam, így a következőre várnotok kell egy kicsit. Viszont annyit elárulok, hogy egy új szereplő érkezik a történetbe. Az új szereplő neve Daniel Sompson lesz.

2012. március 3., szombat

4. fejezet ~ Irány Stockholm!

Ahogy megígértem meghoztam a következő részt a harmadik hozzászólás után.:) Az lenne a kérésem, hogy ehhez a részhez már négy kommentet írjatok. Akkor jön a következő!:)
A szavazás is lezárult és köszönöm hogy a legtöbbeteknek tetszik az oldal!!:)♥
Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást.:)


/Eric/
Éreztétek már azt az érzést, mikor a képzelet magával ragad? Mindent el tudsz képzelni, a fantáziádnak semmi sem szab határokat. Azt teszel meg amit akarsz, te képzelsz el mindent és abba nem szólhat bele senki. Esetleg egy dal megírásában vagy egy színpadi táncmozdulat kitalálása közben. Általában ezek foglalkoztatnak, már várom hogy két napon belül megint a színpadon lehessek. Stockholm….

-          Eric figyelsz? – szakított félbe egy férfihang gondolataim közben. Hirtelen felnéztem és Tomas az ügynököm tekintetével találtam szembe magam.  Fogalmam sem volt, hogy mit mondott, inkább csak ennyit mondtam:
-          Figyelek, csak egy kicsit elbambultam. – nem igazán tudtam miről van szó, de nem akartam beismerni.
-          Rendben. Szóval a Stockholmi koncert három nap múlva lesz, minden kellék megérkezett az előző állomásról? – érdeklődött felém ismét a munkára koncentrálva.
-          Tudtommal minden megérkezett és a színpadot is elkezdték felhúzni. – válaszoltam izgatottan – Már nagyon várom, végre a főváros következik.
-          Bizony. Ha úgy csinálod mint eddig, akkor nem lesz okuk panaszra. – nevette el magát Tomas.
-          Nem lesz panasz! A tánc, a dalok sorrendje, minden tökéletesen meg van szervezve, össze van állítva. Hála neked! Nagyon köszönöm.
-          Nincs mit ezért vagyok. – elégedett mosoly jelent meg az arcán és elment.

Egyedül maradtam és visszatértem gondolataimhoz. Stockholm a főváros és itt is élek, nagy bulit kell csinálnom. Nem elégedhetek meg egy kis koncerttel, mindenkinek erről kell beszélnie. Már csak három nap, alig birok magammal.


/Jane/
Az izgatottság teljesen felemésztett, nem is tudom hogy bírtam ki egy egész hetet. Valószínű egyfolytában nyafogtam, hogy  vasárnap legyen és összecsomagoljak. Most itt állok a táska fölött és gondolkodom minden meg van-e. Úgy láttam más már nem kell, ezért összehúztam a zipzárt és félre tettem a bőröndöt a szoba közepéről. Anya ekkor lépett be:

-          Össze is pakoltál? – nézett rám mosolyogva, majd leült mellém az ágyamra.
-          Aha. Meg vagyok a pakolászással. – mosolyodtam el, majd megöleltem – Köszönöm, hogy elengedtél!
-          Nincs mit. – nagyon meghatódott, de folyatta – Az a helyzet, ha nem akarsz zombi formát ölteni reggel, hamarabb le kellene feküdnöd. Ma előbb vacsorázunk és akkor lepihensz. Reggel pedig kimegyünk mindannyian a reptérre. – vázolta fel az elképzelését anya.
-          Igazad van, ha reggel valami emberi alakban akarok kiérni korábban kell lefeküdnöm. – nevettem el magam. Anya felállt és intett hogy menjek el vacsizni.

Egy órával később már túl is voltam a vacsorán, majd elindultam a fürdő felé. Engedtem a kádba langyos vizet és megmostam a hajam. Mikor végeztem a tükör elé léptem, kifésültem és megszárítottam. Azután átmentem az öcsémhez és a szüleimhez és jó éjszakát kívántam nekik. Végül viszonylag hamar ágyba kerültem, de nem voltam képes hamar elaludni, hisz még mindig vágytam, hogy már a repülőtéren legyek. Az agyam folyton ezen járt, nem tudtam lecsukni a szemem legalább tízig, de utána sikerült elaludnom.



A kocsiból kiszállva megláttam a hatalmas épületet, körülnéztem és megpillantottam Samantáékat akik már ott voltok egy ideje a parkolóban. Odafutottam és átöleltem, a szívem hevesen vert, már alig vártam hogy felszálljunk.
-          Na szia! Nincs nagyon korán neked? Mert nekem eléggé az van. – kezdte Sam mosolyogva – alig bírtam magammal már tegnap. Szerintem mindenkit kikészítettem otthon.
-          Igazából nekem is elég korán van. – vallottam be – Én is izgultam, vártam már nagyon, de senkit nem készítettem ki, legalább is remélem. – nevettem el magam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki a vállamat ütögeti. Megfordultam, apa volt az és ezt mondta:
-          Lassan menjünk be és tájékozódjunk, hogy merre kel felszállnotok. – nézett rám büszkén, hisz most megyek ki először külföldre egyedül. Ez annyira jól esett, hogy szinte teljesen elérzékenyültem és őt is átöleltem.

Elindultunk befelé, mindent megtudtunk a hangos bemondóból és a kiírásokból. Lassan eljött az ideje, hogy felszálljunk a gépre. Anyáék és Brian odajött elbúcsúzni. Sam is búcsúzkodott.
-          Vigyázz magadra kicsim. Hívj ha megérkeztetek! – nézett anya féltve rám, de mosolygott.
-          Vigyázok és megígértem, hogy felhívlak akkor úgy is lesz. – jött rám kétméteres vigyor. Átöleltem és odafordultam apához.
-          Érezd jól magad kicsim. Jó szórakozást a koncerthez. – nézett rám vidáman aztán átöleltem őt is.
-          Meglesz apa. Már olyan türelmetlen vagyok. Kiváncsi vagyok a városra. – néztem még mindig hatalmas mosollyal.
-          Jó szórakozást! Ne feled a Svédországos szuvenírem! – kívánt jó utat és egyben emlékeztetett az ígéretemre drága öcsikém. Átöleltem őt is és végül összeborzolva haját, megsimogattam a buksiját.
-          Köszönöm! Hozok rengeteg képet. – öleltem át mindenkit egyszerre, aztán Sammel összenéztünk és elindultunk a folyosón a gép felé.

Még integettek egyet és mi vissza, majd eltűntünk a folyosó végén. Pár perccel később a csomagjaink és mi már a repülőn voltunk. Megkerestük a helyünket, majd leültünk. Szerencsés helyzetben voltam, mert Sam nem akart az ablakhoz ülni, így nekem megadatott ez a lehetőség. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem tudom mennyi idő alatt ér célba a gépünk, így Samantához fordultam:
-          Mennyi időt fogunk repülni? – néztem csillogó és vágyó szemmel a mellettem ülő lányra.
-          Ő, körülbelül két és fél órát. De szerintem én végig félálomban leszek. – nevette el magát, látszott is rajta hogy nyúzott, ezért inkább hagytam.
Felszállás után rögtön a fülén volt a fülhallgató. Én sem voltam valami élénk, így én is zenét kezdtem hallgatni. Közben az ablakon bámultam kifelé, és a felhőket csodáltam. Nem zavartuk egymást, nagyon lassúak voltunk aznap délelőtt. Ötkor keltünk, nyolckor indult a repülő és a számítások szerint tíz és tizenegy között már Svédországban leszünk.

Utazás közben nagyon változatos táj tárult elém, hegyek, szántók, folyók Angliai vidékek. Ám egyszer csak nagy kékség. Az Északi-tenger felett repültünk, csodálatos volt. Mikor ismét szárazföldet pillantottam meg, gondoltam már nem vagyon messze a céltól. Szóltam Samnek és lassan összekészülődtünk.

Leszállás után megkerestük a csomagjainkat és a Stockholmi reptér kijárata felé vettük az irányt. Mindketten nagyon izgatottak voltunk. Megnéztük még egyszer mi is a neve a szállodánknak, majd fogtunk egy taxit és elindultunk a szállás felé.