Valósítsd meg az álmod! /Make your dream come true!/
/Jane – május 13. szombat/
Nagyon gyors léptekkel, szinte futva siettem ki a tánciskola kapuján. Épp most lett vége a mai edzésnek, a táskám is minden holmimmal a hátamon volt, de nekem még így is volt energiám futni. Mögöttem Samanta ugyanígy tett, majd lefékeztünk, s felnéztünk boci tekintettel.
- Anya, anya! – üdvözöltem bezsongva, a magassarkújában pedig vagy háromszor akkora volt, mint én – Átjöhet Sam játszani?
- Persze, hogy jöhet. – mosolygott, aztán beültetett minket hátra a kocsiba.
Nem sokkal később pedig bekanyarodtunk a házunk elé, felhajtottunk a garázshoz. Kivágtam az autó ajtaját, kimásztunk a barátnőmmel.
- Gyakoroljuk a táncot? – szinte egyszerre kérdeztük egymástól. Anyukám is meghallotta, aztán szórakozottan lehajolt mellénk.
- Nem volt elég ez a fárasztó két óra, gyerekek? – simított végig a hátunkon, miközben érdeklődve felállt.
- Sosem elég a táncból, anyu. Ez egy valóságos álom, amit soha nem hagyunk abba és nem is adjuk fel.
Izzadtan forgolódtam a paplanom alatt, a képek a gyerekkoromból teljes gyomorgörccsel ruháztak fel. Ki akartam nyitni a szemem, és meg is tettem, mert nem bírtam tovább. A fejemet kicsit felemelve körülnéztem, nem sütött be a tavaszi nap az ablakon, csak szürke volt az ég azon keresztül. Gyorsan csekkoltam az órám, fél hetet mutatott. Kialvatlanul engedtem vissza a buksim a párnára, a takarót is ráhúztam. A gombóc a torkomban egyre nagyobbra növekedett, minél jobban felfogtam, hol vagyok, mit csinálok, és milyen nap van. Mélyeket próbáltam lélegezni, de a tudatalattim egyre csak hozta fel az emlékeket. Végül muszáj volt felülnöm, ekkor azonban mindenhonnan régi képek bukkantak elém a szobában a madzagra akasztva. Fogtam magam, idegesen bevonultam a fürdőbe, majd egy élénkítő fürdőt vettem. Reményeim szerint segített volna a közérzetemen, de nem jött össze. Felöltöztem, aztán elindultam kifelé a rejtekemből. Alig bírtam összekapni magam, mire a lépcső alsó fokaira értem. Az utolsó lépést követően, már egyenesen a konyhába mentem, ahol az eddigi beszéd elhallgatott. Ebből következtettem, biztosan rólam volt szó. Megálltam a konyha közepén, csendben meredtem a társaságomra.
- Nemsokára kész a reggeli. – mondta anya együtt érzőn, de úgy gondoltam, erre nincs szükségem.
Bólintottam, inkább megfordultam, így a nappali felé véve az irányt. Belépve megkerültem az ülőgarnitúrát, hogy bele tudjak ülni, és a tévé előtt lustálkodjak a reggeliig. Kezdtem unni ezt a szomorúságot, életvidám akartam lenni az új elhatározásaimmal. Mielőtt azonban leültem volna, megakadt a tekintetem valamin. Hirtelen fojtó érzés kerített hatalmába, most pedig gyorsan a dohányzóasztalt kerültem meg. Így hamar a szoba másik végébe értem. Remegve néztem végig alaposan a nagy díjon. A polcon magasodó arany kupa az eddigi legnagyobb győzelmünk Samanatával, ami országos első helyezés. Hiába akartam vidám lenni az elgondoltak alapján, mikor a bűntudat és a tehetetlenség emészt belül. Megszédülve rogytam térdre a szekrény előtt, amin még rengeteg érem és kisebb kupa díszelgett. Belekapaszkodtam, de nem bírtam felállni, s ami a legrosszabb nem is akartam. Mintha kopogás hallatszott volna, de én egy hatalmas hisztérikus kiáltást hallattam. Levegő után kapkodva sírtam a földön, összegömbölyödve, annyira fájt belülről. A szüleim inkább hozzám siettek, minthogy kinyitották volna az ajtót, amin eléggé türelmetlenül kezdtek kopogni a kiáltásom óta, mintha hallották volna. Csak annyit észleltem, hogy a bejárat kivágódott, anyu és a mellette álló apu csodálkozva félre néznek. Hirtelen elhallgattak a csitításommal. Fel akartam emelni a fejem, azonban egyszerűen lefagytam, a szívem kalapált, csak az emlékeimre, a szokásaimra, az álmaimra tudtam gondolni. Gyors lépteket hallottam, majd két ölelő kart éreztem a hátamon. Lassan végigsimított a vállamtól, én megfordulva, nem látva a könnytől átöleltem. Beszívtam az illatát, amit azonnal megismertem, így kicsit megnyugodtam. Talán még sem törik össze minden körülöttem.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – suttogta annyira kedvesen, hogy a szívem hirtelen kevésbe zakatolt az idegtől.
- Rendben. – ismételtem, mire Eric eltolt magától, s törölgetni kezdte a szememet. Az ajkamba harapva figyeltem, ahogy a barna tekintet végigpásztáz az arcom.
A családom még mindig értetlenül meredt a történtekre, azonban barátom, intett nekik, hogy később megbeszéljük, és most hagyjanak magunkra. Felsegített, a kanapéhoz mentünk, végül leültünk egymás mellé. Aranyosan megszorította a kezem, apró gyermeteg mosoly bujkált a szája sarkában.
- Úgy érzem, magyarázattal tartozom, mert félreértettél. – szünetet tartva kémlelt, én pedig az arcom törölgetve halványan bólintottam. Mintha csak erre a megerősítésre várt volna, folytatta – Nem szándékosan értem olyan későn Dániába. Amint beszéltem Samantával, már szinte rohantam is, otthagyva az interjút a rádióban. És nem bántam meg. Egyszerűen csak a légitársaság hibája. Törölték a járatot, amivel el tudtam volna menni, és legközelebb csak aznap reggel ment. Amint leszállt a gép, rögtön a kórházhoz mentem, de azt mondták már nem vagy ott. Így egy kis időbe telt, míg oda találtam a hotelhez. Hívnom kellett volna téged, ez így igaz, viszont ebben a feszült helyzetben elfelejtettem, hogy egyáltalán van mobilom.
Hevesen dobogó szívvel nyugodtam kissé meg. Nagy szerencsémre őt nem vesztettem el. Velem maradt minden ellenére, amit a fejéhez vágtam a rossz pillanataimban.
- Megértem, persze, hogy megértem. – könnyeztem ismét, aztán magamhoz öleltem jó szorosan. Ő pár másodperc után kissé eltolt magától és egy gyengéd csókkal ajándékozott meg – Inkább te ne haragudj a viselkedésem miatt.
- Fátylat rá. – mosolygott teljesen őszintén, így belőlem is kicsikart egy halovány vigyort.
Ez mind jólesett, de láttam, a szoba másik felébe néz, oda, ahol az előbb térdeltem. Tudtam, hogy ezzel még nem zártuk le a múltkori ügyet, szeretne még valamit mondani. Hiába akartam előtte megszólalni, észrevette, ezért inkább gyorsan belekezdett a folytatásba.
- Ami pedig azt a részt illeti, hogy csalódtam benned. Az csak düh volt. Soha nem csalódnék Benned. – szavai, dallamos hangja simogatták a lelkem.
- Én ezt ugyan így gondolom! Sajnálom. – aranyosan bólintott, azonban látszólag még mindig nem fejezte be.
- Jane, hidd el, én tényleg mindenben támogatni szeretnélek. Ha úgy döntesz, hogy nem táncolsz többet abban is. – nehezen vettem ismét levegőt, de aprókat bólintottam jelezvén, hogy megértettem – De, azért ezt mindenképpen érdemes lenne meggondolnod. Ez az egész, már kis korod óta az álmod. Azóta küzdesz érte, nem adhatod csak úgy fel! Érted? Szerintem pedig egyenesen butaság lenne feladni az álmod egy balszerencsés ugrás miatt. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van egy járat fél egykor vissza Dániába, van rá jegyünk és nem késed le az Eurovíziót? A szaltót sem muszáj megcsinálnod, ki is hagyhatod. Azonban Samanta és Molly számítanak rád! Hogy döntesz?
- Köszönöm, hogy itt vagy! Igazad van. Köszönöm, hogy ráébresztettél erre. – Ő boldogan nevetett, az ölébe húzott és szorosan magához szorított.
Rá kellett ébrednem mindenben igaza van. Nem muszáj egy hülye ugrást megcsinálni, ami miatt rettegek a tánctól. A tánctól, az igazi szenvedélyemtől.
Szerencsésnek érzem magam, hogy Eric itt van nekem. Ő az, aki megmondta a véleményét és ezzel felnyitotta a szemem. Ezek után beszéltünk a szüleimmel, akik nagy örömmel támogattak a helyes döntés meghozásában. Megértették és büszkék voltak rám, nekem pedig ez nagyon jól esett, meg persze minden más is, amit értem tettek. Mollyékat pedig nem szabad cserbenhagynom, egyszerűen nem tehetem. A komoly beszélgetés után, a barátommal és a családommal gyorsan megreggeliztünk. Ezután pedig a tegnap hazahozott bőröndömet ellenőriztem, s azt kellett felfedeznem, hogy csak ki sem pakolva, a sarokban hevert. Így nem kellett semmit sem összepakolnom, sőt még a fellépő ruhám is benne volt. Összeszedtem magam, elvégeztem a legfontosabb teendőket. Amikor ismét leértem az emeletről, Eric a kezembe nyomta a kinyomtatott repülőjegyeinket és hívott egy taxit. Míg ide nem ért, a szüleim sok sikert kívántak, valamint biztosítottak arról – mivel nem tudnak eljönni – mindenképpen néznek élő kapcsolásban. Boldogan ölelgettem meg őket, az öcsémmel együtt, aki a tévés szerepléseim miatt igazán büszke volt rám. Az ő kis gesztusai és gyermekded mondatai is nagyon jól estek.
Utunk a repülőtérről egyenesen a dán fővárosba vezetett. Hát akkor Eurovízió második felvonás!
/Eric/
Valóban megijedtem reggel Jane-ék londoni háza előtt, amikor a lányt kiabálni hallottam. Szörnyű, a csontomig hatoló kiáltás volt. Egy idő után muszáj volt berontanom az ajtón, és nagyon jól tettem. Nem hagyhattam, hogy minden köddé váljon közöttünk. Sikerült ráébresztenem, mi lapul a szíve mélyén, mert tudom, ha elszalasztja az esélyt, akkor később nagyon szomorú és csalódott lesz. Volt pillanat, amikor tegnap délután, úgy voltam, lehet, jobb lenne, ahogy Jane mondta. Felejteni. Azonban hiányzott. Így tudtam, el kell mennem hozzá a legközelebbi géppel. Most pedig a dán repülőtér termináljában vagyunk és iszonyatosan remélem, nem gondolja meg magát. Bár nem hiszem, mert látszik rajta, hogy nagyon várja már, hogy odaérjünk. Boldogan szorítottam meg a kezét, s vezettem a parkoló taxik felé. Hiába voltam fáradt, Jane energiája engem is felpörgetett. Ilyen életvidámnak már rég láttam, azonban volt a szemében egy kis bizonytalanság, de nem szerettem volna szóvá tenni, és így elrontani a kedvét. Amúgy is tudtam mi az. Azon aggódott, mit mondanak majd a többiek a visszatérésére. Vagy egyáltalán szóba állnak-e vele. És amennyire én ismerem őket semmi probléma nem lesz.
Az autóban ülve, azt néztem itt már mennyivel barátságosabb az időjárás, mint Londonban, ott csöpörgött az eső, itt pedig majdnem szikrázó napsütés fogadott minket. A hatalmas aréna előtt leparkolva, hasonló érzés kerített hatalmába, mint pár éve, az én Eurovíziómon. Ezáltal teljes mértékben átérzem a barátnőm helyzetét.
Szinte futólépésben siettünk be, magunk után húzva a bőröndöt. Egyenesen a berendezett kis öltözők, valamint a próbatermek felé mentünk, a stábtagok tanácsára. Szerintük ma egész nap gyakorolnak, mivel le vannak maradva. Amikor azonban odaértünk a kis próbateremhez, ahol egy kétszárnyú ablakos ajtón keresztül beláttam a terembe. A mosoly lehervadt az arcomról, reménykedtem, hogy ez nem igaz. Nem tetszett, amit ott láttam.
/Samanta/
Felegyenesedtem, amikor a zene ismét elindult, a próba folytatódott. Ismét megtettem az unásig ismételt lépéseket, amiket igenis szerettem. Csak most valami más volt. Teljesen nyomasztó. Nem tudtam összhangban mozogni a mellém állított táncossal, hiába igyekezett. Ezt a táncot, egy profi is igen nehezen tanulná meg rendesen, összhangban csinálni a társával. Mi pedig körülbelül egy napja kerültünk, össze, ez így nem fog menni. Már vagy századszorra rontottuk el, én pedig a fejemet fogva dőltem inkább a falnak mérgemben. Nem a táncosra haragudtam, tulajdonképpen senkire, csak a helyzetre.
- Álljunk meg emberek és tartsunk egy rövid pihenőt, mert ez így nem fog menni. – ajánlotta Lisa igen gondterhelten.
- Talán jobb lenne, ha nem is lenne táncosod. – néztem Mollyra teljesen őszintén és akármennyire rossz volt, ezt meg kell tennem a produkciójáért.
- Ilyet nem mondj! Ez az ál… - próbált megszeppenve győzködni, de hirtelen belevágtam a szavába, míg a tánctanárunk csak bámult ránk.
- Az ott Eric?! – kerekedett ki a szemem. Hunyorogtam, hogy jobban láthassam az ajtó kis ablaküvegén keresztül a háttal álló srácot. Annyit tudtam róla, hogy tegnap mérgesen, elvileg, haza utazott. Várjunk csak…
- Mit keresne itt Eric? – nézett furán Molly, ő is tudja a tegnap történteket.
- Ha ő itt van.. – mondtam szinte suttogva, majd Mollyval összenéztünk.
- Szerinted? – nézett reménykedve.
Szinte egyszerre kezdtünk futni, kivágtuk az ajtót, a tekintetünket pedig Ericre vezettük. Tényleg itt van. Aztán mögötte megláttam a szomorú és bizonytalan Jane-t. Gondolkozás nélkül hozzá rohantam, és szorosan magamhoz öleltem. A tegnapi mérgem, a hazautazása miatt teljesen elmúlott. Pár pillanat múlva elengedtem, hogy Molly is ideférhessen. Ő is átkarolta a barátnőmet, aztán visszamentünk a terembe. Belépve Jane mély levegő vétellel felkészült a mondanivalójára. Nagyon reméltem, hogy azt mondja, amit mind hallani szeretnénk.
- Lehet, már túl későn jövök rá, mit is szeretnék igazán csinálni, mivel amint látom, van itt egy tehetséges táncos. De mégis itt vagyok és szerezném veletek megvalósítani az álmainkat. Szaltó nélkül. – tette hozzá a végét bizonytalanul, de mégis halovány mosoly keretében.
- Szerintem mindenki jobban járna, ha visszajönnél. – nevetett bátorítóan a táncos lány.
- Nagyon örülnénk neki! – kiáltottam és a nyakába ugrottam, Molly és látszólag az idegei is megnyugodtak. Kifújt egy kis levegőt, majd vidáman ő is ölelgetni kezdte Jane-t. A csapat többi tagja és Eric vigyorogva figyelték az eseményeket. A lény pedig egy barátságos mosollyal és intéssel távozott.
- Akkor Jane, öltözz át! És kezdjük a próbát a szaltó nélkül. – kiabálta Lisa, és megfordult.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy. – hallottam magam mögött Molly hangját, aki ezt természetesen a barátnőmnek címezte.
/Jane/
Az Eurovíziós Dalfesztivál kezdetét vette, a színpadon már a műsorvezetők beszéltek. Azonban mi még mindig gyakoroltunk, és egész jól ment. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, mikor fel kellett készülnünk, mert az este második felében mi következünk. Egy kis smink, hajbeállítás után magunkra vettük a fellépő ruhánkat, és vártuk a sorunkat. Danielt és Ericet a folyosón láttuk közeledni, ők minden bizonnyal már a közönségből jöttek be a színfalak mögé, még egyszer sok sikert kívánni. Saade szorosan megölelt, szenvedélyesen megcsókolt, én pedig majd beleszédültem. Ajkait a fülemhez emelte, s suttogni kezdett.
- Tudtam, hogy megcsinálod! Máris nyert ügyed van.
Mosolyogva megpusziltam az arcát, majd hátrált, és a két srác visszasétált a nézőtérre. De tudom, hogy az eredményhirdetés után itt fognak várni. Molly mögött pedig már lopakodott Danny, hogy meglephesse. Majd boldogan titulálta, hogy sikerül neki, s az énekes lány a nyakába borult. Végül a szőke srácnak is mennie kellett a fiúkhoz, mert a stábtagok szóltak, készüljünk fel és induljunk lassan a színpad felé. A torkomban egyre csak nőtt a gombóc, ugyanakkor már vártam is a színpadra lépésünket. Meghúzott lépésekkel átvágtunk a színpad mögötti kis teremhez, a nagy aréna mögött. Remegő térdekkel néztem, ahogy az előző csapat nevetve, boldogan jön be a kis "ajtón" a színfalak mögött. Várt ránk még pár idegtépő perc, mivel a műsorvezetők beszéltek a közönséghez és a tévé képernyők előtt ülőkhöz. Hirtelen azonban már mondták is Molly nevét és elindítottak a bemutatkozó filmjét. Mi a színpadra siettünk ez alatt, beálltunk, ahogy a próbákon is gyakoroltuk. Még utoljára sok sikert kívántunk egymásnak. A vér a fülemben kezdett dübörögni. Molly előre állt, a háttérénekese leghátra a színpad szélére, mi pedig középen egymás hátának dőlve. Pár mély lélegzetet vettem, aztán már el is indult a zene. Izgultunk, de már kevésbé, mivel a Melodifestivalen és az Eurovízió elődöntője adott egy kis tapasztalatot. Minden forgást, hajlást és tánclépést megcsináltunk, amíg az vörös hajú énekesnő csodálatos dalát énekelte.
A dal közepe felé, azonban egész lényem remegett tőle, de ugyanakkor éreztem, ha meg akarom valósítani az álmom, akkor teljesítenem kell. Lehet az lett megbeszélve, hogy kihagyom a szaltót, de én nem akartam. Már nem akartam kihagyni. Küzdeni akartam a démonjaim ellen, az álmaimért. Így a másodperc töredéke alatt döntöttem a sorsomról. Samanta látta, de csak óvatosan bólintott. Szerintem ő ismert annyira, hogy tudta, úgysem hagyom ki. Felugrottam, megpördültem párszor a tengelyem körül, a szívem közben pedig kalapált és magamban azt ismételgettem, hogy menni fog. Pár pillanatig behunytam a szemem, amikor azonban éreztem, hogy lassan földet érek, kinyitottam, és a talpamra érkeztem. El sem hittem, hogy sikerült megtennem a nagyközönség, majdnem az egész világ előtt. Széles mosollyal csináltam tovább, míg teljesen véget nem ért a fellépés. Akkor elöntött a pír és mindössze csak vigyorogni tudtam. A szívem csaknem kiugrott a helyéről, a térdeim pedig rogyadoztak. Remegve hajoltam meg, s nem bírtam leplezni az örömöm, a többiekkel együtt. Lejöttünk a színpadról, szinte kirohantunk hátulról, vissza a folyosóra. És kiabálva öleltük meg egymást csoportosan, már ki is buggyant a boldogság könnycseppje a szemünkből.
- Annyira ügyesek voltatok! – mondtam vigyorogva.
- Nagyon jók voltunk. – állapította meg Sam, majd rám nézett – Tudtam! Megcsináltad! Gratulálok, Jane. – ölelt szorosan át, és bennem is most kezdett tudatosulni.
- Annyira örülök, hogy sikerült! – mondta mosolyogva Molly, akinek én ugrottam a nyakába.
- Ha te nem vagy, ez mind csak álom! – mondtam neki, ő pedig csak legyintett, majd viszonozta az ölelést.
A folyosón a három srác közeledett szinte futva, dicséreteket zúdítva ránk. A szívem szinte kiugrott a helyéről, boldogan nézetem körül. Ezt akartuk és most sikerült elérnünk nagy küzdelem árán. Mindannyian megvalósítottuk az álmainkat.
Az dalversenyt nem nyertük meg, mivel hatodikak lettünk. Ez sem egy kis eredmény, szóval nagyon boldogok voltunk. Főleg azért, mert Molly nemzetközi szinten ismert lett, valamint rengeteg lemezszerződtető cég megkereste. Így a sok lehetőségből, azt választhatta, amelyiket a legjobban akarta. A háttérénekes is népszerűbb lett ez által. Valamint nem utolsó sorban Samanta és az én álmom is valóra vált, hiszen megküzdve mindennel, egész Európa és talán még azon kívül is láttak minket táncolni. Arra viszont nem is számítottam, hogy egy táncos is ennyi lehetőséget kaphat egy ilyen verseny által. Számtalan munkaajánlattal kerestek meg bennünket. Mi azonban a közelebbi országokat részesítettük előnyben. A szüleim nagyon megdicsértek minket, és a szavaikkal élve "Mindvégig hittünk benned, tudtuk, hogy te erősebb vagy, mint egy rossz álomkép." Nagyon szeretem őket, Briannal együtt, így nem csoda, hogy örültem a hívásuknak.
Az izgalmakat újabbak követék, mivel megtudtuk a vizsgaeredményeinket. Mindketten remekül szerepeltünk, s így idén szeptemberben elkezdhetjük Stockholmban a táncművészeti egyetemet. És mi lesz ezután az álmainkkal? Lehet, hogy ezt az álmunkat beteljesítettük, de tovább álmodunk. Újakat szövünk, méghozzá azt, hogy az iskola után alapítunk egy saját tánciskolát, amelyben Alex és Edin szívesen segít. És én tudom, hogy Eric és Daniel mindvégig támogatni fog minket.
Most, hogy leírtam az utolsó szót is ebben a történetben. Az elsőben. Büszkén mondhatom, hogy a kihívást, ezt a nagy feladatot teljesítettem, írtam nektek egy történetet egy lányról és az álmairól. Minden egyes kalandjáról, nehéz pillanatáról és a szerelméről. Szerintem Jane mindenkit megtanított arra, hogy ha van egy álmunk, azt sosem adhatjuk fel, küzdenünk kell érte és meg kell valósítanunk. Ez egy olyan tanulság, amire bármikor visszagondolhatunk. Remélem ti is megfogadjátok, s nem adjátok fel soha.
Igyekeztem ezt mind a legjobb tudásom alapján átadni. És az első fejezetektől az utolsókig fejlődni. Ezen a 211 oldalon át velem tartottatok, megismertétek Jane-t, Samantát, Molly-t Ericet és persze a többi szereplőnket. A jelenlétetekkel sok erőt adtatok nekem. Minden egyes szót, amit nekem címeztetek hálásan köszönök.
Ezt a történetet azonban pár segítő kéz nélkül biztosan nem sikerült volna végigvezetnem. Mögöttem volt jó pár barát, akiknek a segítségét ez úton is szeretném megköszönni. Mindenért nagyon hálás vagyok a hozzászólóknak, kritikáért és dicséretekért egyaránt. Lezárult egy időszak az életemben, ami miden bizonnyal hiányozni fog. Ezt a kis oldalt pedig most szélnek eresztem, elengedem, had kelljen saját életre az emberek fantáziájában.
És remélem egy másik történetbe is el tudlak titeket csábítani esetleg a közeljövőben. Ám erről majd később még ejtek pár szót, és ha tovább követitek a blogot értesülhettek róla.
Köszönöm, hogy itt voltatok velem, ennél többre álmaimban sem számíthattam volna. Remek befejezése ez ennek a történetnek.
Bonie♥
