2013. január 27., vasárnap

40. fejezet ~ Neked szól


Sziasztok!
Meg is érkeztem, jelentem ismét késés nélkül!:) Ismét szép kerek szám a fejezet, hisz a 40. már. Annyira örülök, hogy ennyien olvastok és el tudtam jutni idáig. nagyon szeretlek titeket!♥
Az előző fejezet hozzászólásaira válaszoltam, így nem is maradt nagyon hátra semmi. Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy örülnék sok-sok kominak.
Kellemes olvasást.
Bonie♥

/Jane/

Pislogva kinyitottam a szemem a kényelmes ágyamban és csak azon járt az eszem, hogy mi is történt tegnap. Miért tettük? Nem gondoltunk bele komolyan, csak elragadott a hév minket. Ezzel a lendülettel meg is fordultam a takaró alatt és láttam, hogy a nap besüt az ablakon. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból, aztán lesétáltam a lépcsőn a konyhába. Ösztönösen a faliórára pillantottam, amely már tíz órát mutatott. Elkerekedett szemmel futottam anyu elé.
-          Már ennyi az idő?! Anya Eric hol van? Már vagy fél órája a hangpróbán kellene lennie! – magyaráztam idegesen hadarva. Anya közben összehúzta a szemöldökét, majd mikor megértette, mit is akarok ezzel elmosolyodott.
-           Nyugalom Jane. Eric már elment, csak nem akart felébreszteni, a hangpróbára nem kell menned. – közben töltött nekem gyümölcslevet és a kezembe nyomta – Lassan készülj el azért a koncertre.
Most komolyan? Ezzel a gondolattal huppantam le a székre, a kezemben lévő pohárba kortyoltam és gyorsan megreggeliztem. Utána rögtön elmentem lezuhanyozni, majd felöltöztem valami könnyű, az utazáshoz is kényelmes ruhába. Cipőnek pedig a kényelmes fehér tornacipőmet választottam, a hajamat pedig copfba kötöttem. Összepakoltam kicsit, hogy ne délután indulás előtt kelljen kapkodnom. Ezek után pedig már hívtam is egy taxit, mert eléggé elszaladt az idő.

Még a koncert előtt odaértem a térre, már gyülekezett jó pár rajongó. Mind szerettek volna ez első sorban lenni és hallgatni az új dalokat, amire személy szerint már én is kíváncsi voltam. Egyenesen a színpadhoz siettem, ahol Tomas meglátott és beengedett mögé. Pár fürkésző tekintett és leesett áll kísérte lépteim a közönségből. Eric épp egy flakon vízzel a kezében állt elgondolkozva, észre sem vett, csak amikor már mellette voltam.
-          Felébredtél látom. – vigyorgott, de látszott azért kicsit izgatott is a koncertje miatt.
-          Igen! De miért nem szóltál reggel? – kezdtem ezzel, de elmosolyodtam.
-          Nem akartalak felkelteni korán, a hangpróba amúgy sem fontos. – tette le az üveget a korlát szélére.
-          Értem, hát köszönöm. – mondtam, majd belegondoltam a délutáni utazásba – Összepakoltál már tegnap?
-          Még nem teljesen, de ha visszaértünk hozzátok pár ruhát még elteszek, aztán nyomás a reptérre. – mosolygott kicsit csalódottan, mintha még nem akarna haza menni.
Ekkor azonban a hátam mögül egy "kezdés" kiáltást hallottam. Mutattam Ericnek, hogy kimegyek a helyemre, ő pedig mosolyogva bólintott, majd el is indult fel a színpadra. Gyors lépésekkel kiléptem az elkerített hátsó rész mögül, a pillantások pedig ismételten rám szegeződtek. Beálltam az első sor széléhez, mögöttem pedig sugdolózást hallottam, valamint egy-két mondatfoszlányt. "Ki ez a lány, hogy csak úgy ki-be járkál a backstage-be?" "Biztos valakinek a rokona, vagy…" "Barátnő?"
Az összeset elengedtem a fülem mellett, mert igazából senki sem tudhatja, ki vagyok, valamint miért vagyok itt. A koncert megkezdődött és Alexék energikus belépője után megjelent a színpad közepén az énekes is. A Hotter Than Fire-el nyitottak, ami igazán beindította a hangulatot így tizenegy óra felé. Az ismerős dallamra mindenki kiabálni, énekelni és ugrálni kezdett. Én hátra nézve vigyorogtam és kattogattam a fényképezőmmel. Hol a közönséget kaptam le, hol pedig a színpadot a rajta lévő emberekkel. Eszméletlen show volt, a tánc is tökéletes volt, ebben még Eric is táncolt. Aztán lassan elhalkult a zene, Eric ekkor üdvözölte a rajongót, majd már be is jelentette a következő számot.
-          Tudjátok nemrég sok időt töltöttem a stúdióban és új dalokon dolgoztam. Most ti hallhatjátok ezeket először. – ért fülig nem csak az ő szája, hanem az összes rajongóé is. Köztük az enyém is, mivel már én is kíváncsi voltam.
Ezt követően szinte rögtön elindult egy lassabb, fülbemászó dallam. Mindenki vigyorogva figyelte mikor kezd bele a dalba az énekes. Nekem innen már ismerős volt, hisz a repülőn megmutatta ezt a számot, így vigyorogva próbáltam felidézni a szöveget. A szám egyes részeinél, elfogott egy fura érzés, mintha valaki engem figyelne. De inkább figyeltem a színpadot, a harmadik refrénnél, pedig már tudtam a szöveget és énekeltem a többiekkel. Látszott, hogy ez a dal mindenkinek elnyeri a tetszését, szóval egy pipa. Eric a következőt így konferálta fel.
-          Ezt a dalt úgy érzem valakihez címeztem és remélem rájön majd, ha eljön az ideje. – beszélt rejtélyekben, senki sem értette, ezért nagy morajlás lett belőle. Én is kíváncsian néztem, hisz ezt a dalt nem mutatta meg.
Elindult a zene, én pedig behunyt szemmel hallgattam az elejét. Egészen addig nem sejtettem, ki figyelhet, amikor hirtelen szembetaláltam magam Eric mélybarna szempárjával. Egyszerűen lebénultam és meredtem rá, ő pedig énekelte az elő pár sort, amit láthatóan nekem címezett.  
"Feels like I’m caught in a time, yeah where showing love is a crime" vízhangzott a fejemben. 
Aztán ő folytatta én pedig még mindig figyeltem.  
"I put my heart on the line, yeah, for love, for love I know I’m brave enough to try".
 A dal egyszerűen máris belopta magát a szívembe és mosolyogtam egyet, aztán Eric visszatért a rendes kerékvágásba és minden beleéléssel énekelt. A közönséget pásztázta az előbb engem figyelő szempár. Nem igazán értettem, hogy most épp mi is járhat a fejében, de élveztem a pillanatot. Mint minden ez is véges, így hamarosan véget is ért a szám. Elnevette magát, beletúrt a hajába, aztán megköszönte, hogy eljöttek. A rajongók nem akarták elengedni, így előadta egy régebbi számát is búcsúzásnak.
Ismét hátrasiettem a színpad mögé, ahol Edin és Alex éppen kiürítettek egy fél literes vizet. Azonnal gratuláltam nekik, aztán már lépkedett lefelé a lépcsőn Eric is. A rajongók gyűlni kezdtek a kis kerítés körül. Eric ezt látva elhaladt mellettem biccentett egyet, hogy mindjárt jön és egy tollal a kezében aláírásokat kezdett osztogatni. Addig én a táncos barátaimmal beszéltem, mennyire ügyesek voltak.
Már kezdtük magunkat unni, mikor a popsztár visszajött a társaságunkba. Hirtelen nem is tudtam mit mondani neki, mert még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgokat. Vártam hátha megszólal.
-          Hogy értékelnéd a műsort és a dalokat? – megszólalt, ennek nagyon örültem és elgondolkoztam, mit is mondjak.
-          Nekem nagyon tetszett, profi, ügyes és tökéletes. Elég tömör voltam? – nevettem el magam, majd a többiek is.
-          Eric mi elmegyünk, mert még össze is kell pakolnunk. – jelentette ki Alex, Edin pedig csak helyeslően rázta a fejét.
-          Persze, mi is megyünk, szerintem. – fordult felém, én pedig csak meredtem rá.
A fiúk elköszöntek és már el is tűntek Tomas autójában. Mi csendben surrantunk ki, hogy ne vegyenek észre a rajongók. Beszálltunk egy taxiba, de eléggé zavartak voltunk, ezt Ericen is láttam. Lassan fürkészni kezdtem, főleg a tegnapi és a mai dolog miatt is. Már nem bírtam tovább, így a szavak kilökődtek belőlem.
-          Nem értem mi volt ez a tegnapi… - rám emelte a tekintetét, én pedig önkéntelenül is zavarba jöttem.
-          Mégis mit? – már tényleg nem tudok kiigazodni a dolgokon, vettem egy nagy lélegzetet.
-          Azt a csókot, nem kellett volna. – halkult el a hangom.
-          Ne haragudj, nem akartalak ezzel megbántani. Ugye nem haragszol? – csillant fel a szeme.
-          Nem haragszom. – véletlen volt, ezért nem haragudhatok – Viszont jobb lenne, ha erről nem beszélnénk.
Lehajtotta a fejét, azután bólintott egy határozottat. Nekem pedig kezdett gyomorgörcsöm lenni, csak tudnám most miért. Mi volt ez az egész? Jaj miért lett ennyire más minden pár nap alatt? Nem akarok senkit elveszteni, akit eddig megismertem. Pislogva meredtem kifelé, aztán visszafordultam Erichez. Bátorítóan rámosolyogtam, aztán közöltem vele egy tényt. Egy elég érdekes tényt.
-          Ugye hoztál esernyőt? Mert esni fog mikor megyünk úgy tűnik. – nézegettem az egyre csak szürkülő eget.
-          Hát nem, de majd megoldjuk. – vigyorogott lazán – Kis időjós.
Elnevettem magam és méregetni kezdtem, félre billentett fejjel. Összehúzta a szemöldökét, kérdő tekintettel nézett a szemembe.
-          Áruld el kinek írtad a dalt, a Marchingot. – láthatóan meglepte a kérdésem, de aztán mintha varázsoltak volna visszatért a jókedve.

/Eric/

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor rájöttem mit is hallottam és rögtön vigyorogni kezdtem. Ugyanis mikor, Jane azt mondta, hogy jobb lenne nem beszélni a tegnapiról, azt hittem egyáltalán nem akarja és rájött az egészre. Főleg, hogy a dal neki szól. Aztán kémlelve mégiscsak faggatni kezdett a dalról. Szóval nem jött rá a dolgokra, az arckifejezésében pedig zavartságot láttam. Ennek nem azért örülök, mert ennyire gonosz vagyok, hanem mert még maga sem tudja mit érez. Talán lassan ő is kezd rájönni.
-          Úgyis rájössz. Talán nem is a refrén volt a lényegesebb. – elemeztem, mire ő elgondolkozott.
Jobban tetszett volna neki, ha elárulom, de talán jelen esetben nem ez lett volna a legjobb megoldás. Az út további fele azzal telt, hogy Jane csendben gondolkozott, én pedig csendben örültem, kezdek megőrülni.
Érkezésünkre Marie azonnal terített nekünk, hisz ők már ebédeltek. Tipikus anyukaszokás, néha zavarba ejtően figyelmes, de ez még az aranyos kategóriába tartozik. Mindketten leültünk az asztalhoz és próbáltunk minél gyorsabban enni. Legalábbis én, hisz nekem még csomagolnom is kellett. Mindenféle ebéd közbeni téma után, mint például: "Hogy sikerült a mai nap?" "Mikor indultok?" és még ehhez hasonlóak, gyorsan felszaladtam a vendégszobámba. Az ágyon lévő ruhákat, mind beletettem, azaz megpróbáltam beletenni összetűrve. Igazából hamarabb készen lettem, mint ahogy számítottam. Az ablak felé fordultam és én is láttam az egyre csak sötétlő felhőket. Barátságtalan idő jön, még jó, hogy lassan indulunk.

Átsétáltam Jane szobájához, a kopogás után belestem. Ő a hasán feküdt az ágyon a gépe előtt és lóbálta a lábait. Beljebb sétáltam és a képernyőre lestem, ahol egy csomó fényképet töltött fel.
-          Nagyon jók lettek. – nézegettem sorba a kis ikonokat – Ezek itt készültek és a koncerten.
-          Köszönöm. Igen, viszont már Molly képei is megvannak, a tengerparti buliról, amit átküldött üzenetben. Elképzelhető, hogy ezek is mind kikerülnek ide a szobámba. – csillogott végig a szeme, ahogy körbe nézett a szobán.
Leültem az ágy szélére, majd a több mint száz képet kezdtük el vetítésben nézni. Ezzel el is ment fél óra. Rengeteg közös emlék, de egy kép mindközül kiemelkedett, amikor tegnap délután sétálgattunk és megkértünk egy járókelőt, hogy fotózzon le minket, a közösen vett napszemüvegben voltunk. Lassan ideje volt hívni egy taxit, én pedig levittem a csomagokat, Jane-ét is. A lány és szülei éppen búcsúzkodtak, megölelték egymást. Majd Marie és a férje, felém fordultak és tőlem is elköszöntek, valamint még egyszer megköszönték a lehetőséget. Én csak ráztam a fejem, közben fél szemem Brianon volt, aki Jane-t ölelte meg. Mikor befejezték a kisfiú felém fordult, de nagyon meglepett a reakciója, mert megölelt.
-          Köszönöm, hogy segítettél nekem tegnap, még sosem győztem le. – erre mindenki felnevetett, közben viszonoztam az ölelést és halkan, hogy csak ő hallja válaszoltam:
-          Nem, én köszönöm. – vigyorogtam és felegyenesedtem. Ő nem értette mire célzok, de kacsintottam egyet és rájött, hogy valami közös titok.
Beraktam a csomagtartóba a táskákat, beültem hátra a taxiba és már a repülőtér irányába tartottunk. A többiekkel ott fogunk találkozni. Amint begördültünk a parkoló felé, csöpögni kezdett az eső, ennek nem örültem, megvárhatta volna, míg felszállunk. Kiszálltunk, mire a csomagtartóhoz értem ömleni kezdtek a hideg vízcseppek. Éreztem mindegyiket egyesével a hátamon, így iparkodni kezdünk. Átfutottunk az egész parkolón, egyenesen a bejárat felé. Mikor már az automata ajtón beléptünk lelassítottunk és a többieket kerestük. Végül megtaláltuk őket és persze, hogy csak mi voltunk csurom vizesek. Végül mind nevettünk egy egészségeset.
Felültünk a repülőre, ugyan abban a felállásban, ahogy érkeztünk, szóval én Jane mellett foglaltam helyet. Az idő a kedvemet tükrözte, hiszen most kezdtem én is elszomorodni, nem szeretnék még visszamenni, ahol minden teljesen más. Pislogva tettem fel a fülhallgatóm, amit már Jane is megtett a sajátjával. Az út viszonylag hamar elment, a korán kelésem miatt elaludtam. Igazából, csak a landoláskor keltem fel és kicsit el is zsibbadtam. Megtöröltem a szemem, mentem Jane után. Amint kiléptem a lépcsőhöz a szemem elé tárult a ismét Stockholm, itt furcsa mód hét ágra sütött a nap. Kicsit elmosolyodtam, majd mikor leértem a lépcső aljára a kedvem máris átváltott és vártam, hogy itt is zuhogjon. Az aki eddig messze volt, nem érdekelt, most hirtelen itt termett, ez a valaki pedig Colin.

2013. január 20., vasárnap

39 fejezet ~ Egy pillanat ami megváltoztat mindent

Sziasztok!
Most örömmel jelentem, hogy nem késtem, valamint az előző kommentekre válaszoltam már.
Mivel most lesz a részben már "valami", ha tetszik iratkozz fel rendszeres olvasónak, vagy esetleg hagyd itt hozzászólás formájában a véleményed. Tényleg örülnék sok kominak.:)
Olvassatok, nyugodtan, befejeztem.:)
Kellemes olvasást!
Bonie ♥


/Molly/

Ma egész nap mosolyogtam, le sem tagadhattam volna a boldogságomat. Amint kitettem a lábam az ágyból, siettem is a fürdőbe. Aztán felvettem egy rövid farmert, hozzá egy csillámló fekete felsőt, az egészet pedig megkoronáztam a kedvenc nyakláncommal és karkötőmmel. Feltettem az arcomra kevéske sminket, belepattantam a világos magassarkúmba és késznek nyilvánítottam magam a mai napra. Az órámra néztem, ami fél tizenegyet mutatott, lassan elindultam lefelé, hisz délig elígérkeztem Samantáékhoz. Miért is vagyok ennyire feldobva? Hiszen csak egy kerek szám lett az életkorom. Talán elég ennyi is. Beszálltam az autóba és elhajtottam az ismerős hotel elé. Kíváncsi voltam miért is hívtak, őszintén kicsit átlátszó, hogy a szülinapom miatt vagyok most itt. Nem kell nekem semmit adniuk, elég, ha itt vannak nekem.
Végre felértem az ajtajuk elé, már kíváncsian kopogtam be. Pár pillanat után Sam kinyitotta az ajtót és beljebb engedett. Azonnal szembe találtam magamat Daniellel, Colinnal és Nicole-al. Hatalmas sunyi vigyor terült el mindegyikük arcán, én pedig köszöntem nekik. Szinte egyszerre érkeztek a válaszok, aztán Sam is csatlakozott hozzájuk. Majd Daniel kiszaladt egy pillanatra, majd visszatért egy kisebb tortácskával. Csokival bevont, lilás marcipán virággal és tejszínhabbal díszített sütemény láttán összefutott a nyál a számban.
-          Boldog szülinapot! – kiabálták mind egyszerre, én pedig elérzékenyülve köszöngettem meg.
-          Van ám még itt valami. – tette le a tortát az asztalra Dani, fejét Sam felé biccentve, aztán a tekintettem rá emeltem.
-          Nos igen, van itt még valami. – vigyorgott sejtelmesen – Ezt mindannyiunktól kapod és persze Jane-től is.
Mindenki engem fürkészett miközben átnyújtott nekem egy kis becsomagolt ajándékot. Még mindig vigyorogva, boldog szívvel nyitottam ki a dobozt. Érdeklődve néztem a DVD-t, majd kérdőn néztem a többiekre.
-          Mi lenne, ha felvágnánk ezt a nagyon jól kinéző tortát és megnéznénk, hogy mi is van rajta, mert már nagyon érdekel. – ajánlottam fel, így mindenki belement és Samanta már hozta is a tányérokat és villákat a konyhából. Colin betette a lejátszóba a kis ajándékom, én pedig kíváncsian helyet foglaltam a többiek kíséretében a kanapén. 

Mindenki a kezében a saját szeletével meredt a tv képernyőjére, amin megjelent...Megjelentek mindannyian egy szökőkút előtt, amit azonnal meg is ismertem, hisz az egyik turnéállomásnál volt. Majd szó szerint ezt mondták: 
"Szia Molly! Szeretnénk ezzel a videóval még boldogabb napot szerezni neked. Valamint nagyon boldog huszadik szülinapot kívánni!
Aztán megjelent az első turnéállomásról egy kis összevágott részlet, valamint utána az ottani rajongóim üzenete és jókívánságai. Ez mindegyiknél ugyan így volt, én meg csak próbáltam tartani magam, nem akartam elbőgni magam. A végén mind egy-egy üzenetet mondanak, majd még egyszer boldog szülinapot kívánnak.
-          Srácok, ez annyira…nem is tudok megszólalni. Nagyon aranyos! Köszönöm szépen. – pislogtam és mindenkit átöleltem.

Később ismét a kocsiban ültem, a szüleimhez és a testvéreimhez indultam ünnepelni. Amint kiszállni készültem a házunk előtt, megrezzent a telefonom és egyszerre három üzenetet is kaptam. Az első Jane-től jött 
"Nagyon boldog szülinapot kívánok! Remélem már megkaptad az ajándékot.;)
Aztán Alex is írt, na meg persze Eric.

/Eric/

Az étterem asztalánál ülve a telefonunkon pötyögtünk SMS-t Molly szülinapjára. Már mind végeztünk az ebéddel, szóval miután befejeztem az üzenet elküldését, felnéztem. Alex és Edin kérdőn nézett felém, majd alig láthatóan megrántottam a vállam.
-          Elsétálunk a Tower-híd felé? – előzött meg ezzel Jane, mert pont azt akartam kérdezni, mi is legyen. Én azonnal bólintottam.
-          Szerintem arra még elsétálunk, aztán megkeressük Tomast és egyeztetünk a hangpróbáról és táncpróbáról. – magyarázta inkább Jane felé Alex, Edin pedig bólogatott.
-          Ahogy gondoljátok. – mosolyodott el a mellettem ülő lány, aztán már állt is fel az asztaltól.
Lassan kisétáltunk a barátságos kis étteremből, egyenesen a napsütésbe, ugyanis idő közben szikrázó nyári idő lett. Átmentünk az t túloldalára, aztán már csak pár méter választott el a hídtól. Tényleg csodálatos kilátás nyílt a folyóra, a híd tetejéről. Olyan szabadságot és határtalan boldogságot éreztem ott fent, ugyanakkor kicsit féltem is. Jane mint mindig most is előkapta a fényképezőgépét (elárulom az étteremben, a rádió épületében és még tegnap a repülőn is készített képeket). Pár közös kép után a tájat kezdte fotózni.
A fiúk felénk fordultak és ekkor Jane el is tette a gépét.
-          Mi megyünk, nekünk még gyakorolni kell. Most jó Ericnek, mert ez alakalommal neki nem muszáj táncolnia. – vigyorgott Edin megjátszott sértődöttséggel felém.
Jane felnevetett, aztán lekísértük a fiúkat. Valahogy egyszerűbb volt lefelé menni, mint felfelé, bár olykor megszédültem. Kicsit megörültem, mikor ismét talajt éreztem a lábam alatt, de bármikor visszamennék. Fogtunk nekik egy taxit és elmondták a hotel nevét, ahol megszálltunk, azaz ők megszálltak. Eltűntek az utolsó kanyarban, mi pedig itt maradtunk a híd melletti kis utcában. Én belenyúltam a zsebembe és mosolyogva vettem ki az együtt vett napszemüveget, amit aztán rögtön fel is tettem. Jane követte a mozdulatokat a szemével, majd gondolt egyet és ő is a táskájában kutatott. Majd ő is előrántotta a saját szemüvegét, amit én választottam neki. Összenevettünk, én pedig közben végignéztem rajta. Rövid fekete nadrágban volt, egy fehér áttetsző felső alatt egy lila trikót viselt és a lila keretes napszemüveg teljesen beleillett az összeállításba. Majd megindultunk London utcáinak. Egészen este hatig sétáltunk a főváros főutcáin, meg nézve néhány boltot.
-          Hogy érzed magad itt Londonban? – méregetett, miközben egy kirakatot nézegettünk. Az ég lassan szürkülni kezdett, a nap egyre lejjebb ereszkedett.
-          Nagyon szép, nagyon tetszik és kedvesek az emberel, legalábbis akikkel találkoztam. Nekem nagyon tetszik. – vigyorogtam, aztán el is haladtunk a kirakat mellől.
-          Igyekeztem kicsit körbevezetni téged, mint ahogy te tetted Stockholmban a találkozásunkkor. – magyarázta nézelődés közben, én pedig őt figyeltem.
-          Ha már itt tartunk, neked mi volt a véleményed Stockholmról? – futott át hirtelen az agyamon, aztán ő is felém kapta a fejét mosolyogva.
-          Csodálatos, ugyanúgy kedves emberekkel, szerintem kedvesebbek, mint itt. Nagyon szívesen visszamegyek! Imádom. – hadarta egy levegővel.
Hirtelen a fagyizó mellett elhaladva, megláttam két embert kijönni kezében egy-egy shake-kel. A nyál összefutott a számban, meg amúgy is kezdtem szomjas lenni, szóval habozás nélkül rákérdeztem.
-          Mit szólnál egy shake-hez? – megfordult és mikor visszafordult az arcában a hajával bólintott egyet.
Az utunk azonnal befelé vezetett és én kértem egy banános, ő pedig egy epres shake-et. pár perc várakozás után a kezünkben is foghattuk a gyümölcsös csodákat és a szívószállal bele kóstoltunk. Szörnyen finom volt, de mindkettőnknek meg kellett ízlelnie a másikét is, így megkínáltuk egymást.

Amikor visszaértünk Jane-ékhez, váltottunk pár szót az anyukájával, hogy is sikerült a mai nap. Majd felmentünk, de nekem eszembe jutott, hogy még nem is láttam Jane szobáját és ezt szóvá is tettem.
-          Tudod mit nem láttam még Londonból? – fürkésztem visszafojtott nevetéssel a barna haj lányt.
-          Mit? – mosolygott halványan, el sem tudta képzelni miről beszélek.
-          Hát a szobád! Had nézzem meg. – kezdtem megjátszva nyafogni.
Erre ő elröhögte magát és azonnal a szobája felé vette az irányt. Megállt az ajtóban és kitárta előttem.
-          Fáradj be!
Belestem, hogy nem esz-e meg semmi, majd beléptem a szobába. A színe nagyon szép volt, ilyen halvány narancssárga, ha hasonlítani kellene valamihez, akkor mindenképp a barackhoz. Jobb oldalon az ablak mellett volt az ágya, hófehér huzattal. Szinte mellette az ablak előtt egy íróasztal, felette pedig rengeteg kép lógott egy színes madzagról. Odaléptem és megnézegettem őket, ezek saját készítésű képek voltak. Tudom, hogy imád fotózni, egytől egyig mind gyönyörű.
-          Nagyon szépek ezek a képek, elképzelhető, hogy a maiak is felkerülnek? – kérdeztem hátrafordulva, miközben a polcokhoz léptem és arra is körbenéztem.
-          El. Gyere nézzük meg őket. – ajánlotta fel.
Leültünk az ágyára és megnéztük a képeket, néhány borzalmas fej után jókat nevettünk. Jane letette a gépet az asztal szélére, az ajtóban pedig megjelent az öccse.
-          Rajta vannak a Svédországi képeid is? – bökött a fényképező felé.
-          Igen.
-          Akkor had nézzem meg! – sietett felénk Brian.
-          Most nem öcsi. – vigyorgott Jane és felemelte a gépet az öccse elől.
-          Ez nem ér!! – kiabálta majd egy ötlet folytán felém fordult normális hangerővel – Mindig ő az erősebb, de most segíthetnél nekem. Csikizzük meg, addig elveszem a fényképezőt.
Jane re néztem, miközben gondolkoztam. Hirtelen elvigyorodtam és bólintottam, aztán már mindketten a lány felé közelítettünk. Ő is nevetett, de próbált védekezni a támadásunk elől. Sajnos elég csikladósnak tűnt, de mivel én is az vagyok egy darabig ezzel elvoltunk. Jane kérte, hogy hagyjuk abba, de nekünk már eszünk ágában sem volt. Kisgyereknek éreztem magam, nagyon élveztem. Egyszer csak Brian felpattant és kezében a fényképezővel kirohant. Miután egy "ellenséggel" kevesebb lett, már könnyebben visszavágott. Mivel engem is már nagyon csiklandozott befejeztem és ő is abba hagyta.
 
Szapora lélegzetvétellel bámultunk egymásra az összegyűrt takaró tetején. Csak néztem a gyönyörű kékes szempárba. A szívem kezdett hevesen dobogni, mint már rég nem. Az arcom egyre közelebb éreztem az övéhez, végül már a homlokunk is összeért. Pislogtam egyet, majd lassan az ajkához érintettem a sajátom. Ha lehetséges, a szívem még gyorsabban vert, a boldogság meg átjárt, mert Jane nem húzódott el.

/Jane/

Kellemes érzés járt át, amíg Eric és én csókban forrottunk össze. Lassan az arcomra emelte a kezét, így végigsimítva azt. Csodálkozom magamon, mert viszonoztam ezt a csókot, nem húzódtam el. A szívem hevesen jelzett, az fejemben pedig minden összezavarodott. Végül lassan elhúzódtunk egymástól. Én a falnak dőlve bámultam a plafont, ő pedig a karján támaszkodott és engem fürkészett a mélybarna szemeivel.
Egyszer csak visszafutott az öcsém és a kezembe nyomta a gépet, majd vigyorogva közölte:
-          Nagyon szép képek. Nem tudom miért nem mutattad meg.
-          Gondoltam kicsit később rákötöm a tv-re és akkor mind megnézzük. – vigyorodtam el és összekócoltam a haját.
-          Értem, hát már mindegy. – vihogott és elindult a szobájába – Eric jössz játszani?
-          Köszi Brian, de most nem. – rázta meg a fejét kedvesen.
Ezután beállt egy kis csend, de nem éreztem kínosnak, sokkal inkább a gondolatainkba merültünk. Vacsora után mindketten a saját szobánkba mentünk. Becsuktam magam mögött az ajtót és pislogva nekidőltem a falnak. Mit műveltünk?

2013. január 12., szombat

38. fejezet ~ Vissza oda, ahol minden kezdődött

Sziasztok!
Most nagyon szégyenlem magamat, mert az ígért határidőt sem teljesítettem. Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam a friss fejezetet, ami már a harmincnyolcadik.:D Remélem a késés ellenére tetszeni fog!.:) Az előző fejezet hozzászólásaira válaszoltam és köszönöm őket!:)
Mi lenne ha most mondjuk lenne négy darab komment ehhez? Meg tudjuk csinálni? :) Kíváncsian várom.
Szerintem az Eric szemszög lesz az, ami jobban felkelti az érdeklődést, de a Jane is tetszeni fog nektek! De akkor olvashatjátok is, nem húzom az agyatokat a fecsegéssel.
Kellemes időtöltést!
Bonie



/Eric/

A megszokott kerékvágásból kikerülve is rossz volt felkelni a kényelmes vendégágyamból. Ha viszont szeretném a zenémet terjeszteni itt, Londonban, akkor muszáj lesz. Szóval ledobtam magamról a takarót és körülnéztem. Mivel az ablakom a városra nézett, láthattam az ébredező várost, ahogy egyre több autó jelenik meg és az emberek igyekeznek a dolgukra. A nap a felhők mögül elő-elő bújt, de összegezve kicsit borús volt az idő. A kedvem viszont semmi nem ronthatta el, se Colin, se jó pofizás. Szerencsére a Colinos ügy sem tudott túlzottan felhúzni a tegnapi nap folyamán. Gondolataim közben kiléptem a szobámból, amikor Jane megjelent a fürdő ajtajánál. Csöndes léptekkel elindult felém, hogy senkit ne ébresszen fel, majd hatalmas mosollyal megállt előttem. Én szintén vigyorogtam és megvakartam az arcom.
-          Jó reggelt! Hogy aludtál? – számítottam erre a kérdésére, ezzel jelezvén, hogy törődik velem.
-          Köszönöm istenien. – adtam meg egy rövid, de annál kielégítőbb választ számára.
Ő bólintott és utat engedett a fürdő felé, így bementem és bezártam magam mögött az ajtót. Lezuhanyoztam, ami frissítően hatott rám, majd felöltöztem egy piros pólóba és egy hozzá passzoló szürke nadrágba. A tükör előtt úgy döntöttem, nem kell mára kalap, ezért nekiálltam beállítani a hajamat. Amint végeztem lementem a lépcsőn és már meg is pillantottam Jane-t a konyhájukban. Kíváncsi voltam miben mesterkedik, közelebb lépkedtem, majd megcsapta orrom a gyümölcsös tea finom illata. Aztán észrevettem, hogy a kenyérpirítóból épp kiveszi a ropogósra sült reggelinket.
-          Remélem szereted a vajas pirítóst. – fordult meg a kezében a tányérral. Komolyan el tudnám képzelni minden egyes reggel.
-          Természetesen. Kiveszem a vajat a hűtőből. – ajánlottam fel, amíg ő az asztalra pakolt. Már alig várom, hogy beleharaphassak, nagyon éhes vagyok.
Kivettem a hűtőből, amiért benyúltam és már magam mögött is hagytam, az asztalnál teremtem. Leültem Jane mellé, aztán töltöttem magamnak a még gőzölgő teából. Ő pedig megkente a maga kenyerét, a vaj lassan elolvadt rá. Mi beszélgetni kezdtünk. Megbeszéltük, hogy hova mikorra kell mennem, aztán mikor érünk vissza.

Megérkezett a taxink, szóval gyorsan bevágódtunk, az utunk pedig egyenesen a belvárosba vezetett a rádióállomásra. A sofőr belehúzott, így rendesen odaértünk a reggeli forgalomban is. Ragaszkodtam ahhoz, hogy a fuvart én fizessem, ezért a pasas kezébe nyomtam egy bankjegyet, ami a borravalót is tartalmazta. Az épületet meglátva átjárt a boldogság, viszont elkezdtem izgulni is. Aztán megláttam a csapatom, azaz Tomast és a táncosokat és máris megnyugodtam. A srácok rögtön biztatóan magyaráztak, aztán elindultunk be az épületbe. Egyeztettünk a műsorvezetőkkel, a zenékről, majd bementünk a stúdióba Tomassal. Félek, mert egyedül mertem hagyni a folyosón Jane-t a srácokkal.

/Jane/

A rádiót a folyosón is lehetett hallgatni, amikor Eric elment egy pörgős popdal szólt. Alex és Edin táncolni kezdtek rá, én inkább csak figyeltem és persze nevettem. Egy ideig így elvoltunk, majd lassan kezdett rám is hatni a ritmus. Amint felpattantam volna táncolni a többiekkel, elhalkult a zene és a műsorvezető bejelentette Ericet. Majd visszaültünk inkább a helyünkre.
-          Stúdiónkban Svédország egyik legnagyobb popsztárja, Eric Saade van. Szia Eric! Hogy vagy? – miközben a műsorvezető ezeket mondta, Edin kiparodizált mozdulatokkal tátogott. Mindannyian nevetni kezdtünk rajta, aztán a folytatásban Ericet is.
-          Sziasztok! Örülök, hogy itt lehetek ebben a csodálatos országban. – hallottuk meg Eric hangját.
Lassan Edin is befejezte az ökörködést és hallgattuk az interjút. Beszélgettek benne a holnapi rövid koncertről, valamint a zenei terveiről. Közben lejátszották tőle a Popular és a Hotter Than Fire című számait. Kisebb érdekességeket is kérdeztek az életéről, aztán végre elköszöntek tőle. Mi már kezdtünk kicsit unatkozni kint, mire ismét elindult egy zene. Pár pillanattal később pedig Eric jelent meg mellettünk. Hatalmas vigyorral letudta ezt az állomást, így mehettünk tovább.

Most már mi is Tomas bérelt fekete autójába szálltunk be Erickel, hogy az újsághoz menjünk, ahol szintén meginterjúvolják a popsztárt. Közben az idő kezdett kicsit tisztulni, a forgalom pedig csökkenni a délelőtt folyamával. Nem volt messze az újság szerkesztősége, szóval hamar oda is értünk. Ott is inkább kint vártunk a fiúkkal a folyosón, míg Eric bemegy válaszolni a kérdésekre. Szerintem, majd nem ugyan azokat a kérdéseket tettél fel neki, mint az imént. Vajon mennyiben hasonlított ez és az előbbi kis faggatás? Egy órán belül Eric már ismét csatlakozott a díszes kis társaságunkhoz.
-          Hogy ment? – tette fel a kérdést Edin.
-          Jól, ez csak egy interjú volt, a koncert holnap lesz. – magyarázta Eric.
-          Ha olyan lesz, mint amelyiket láttuk Samantával Stockholmban, akkor nem kell aggódnod az angolok miatt. Ma még van dolgod? – tértem át hirtelen erre a témára, mert Eric fürkészni kezdett.
-          Mára ennyi, most jön a szabad elfoglaltság. – vigyorgott csibészesen – Esetleg valami ötlet?

Egy pillanatig elgondolkoztam, aztán eszembe is jutott valami. Elkezdtem a fiúkat kifelé rángatni, sietős lépésekkel. Tomas úgy tűnik nem csatlakozott hozzánk, mivel lassan sétált tovább a kijárat irányába. A fiúk mind kérdőn néztek rám, nem tudták, hova is viszem őket.
-          Meglepetés! – kacsintottam feléjük, majd fogtam egy taxit, amivel eljutunk a tervezett helyre – Csak szálljatok be!
Belehuppantunk a puha ülésekbe, én pedig utána elmondtam, hova is vigyen a sofőr.
-          Hova viszel minket? – kérdezte szinte egyszerre Eric és Edin.
Meg sem szólalva, behúztam a számon a cipzárt. Az ablak felé fordultam, jelezvén, hogy úgysem mondom el. Próbáltak barkóbázni, de elég távol voltak az igazságtól. Aztán végre odaértünk a célomhoz. Utoljára, a nyaralás előtt egy héttel jártam itt. Hirtelen a rengeteg ide köthető emlék mind-mind előtört az elmémben. Ennek a helynek köszönhetem nagy részben az állásom Stockholmban, hogy megismerhettem ezt a rengeteg csodálatos embert. A tánciskolám, az edzőm, alig várom, hogy újra bemehessek.

Azonnal kipattantam az autóból, a srácok pedig követtek az épület felé. Nagy lélegzeteket vettem és rápillantottam a mögöttem állókra. Ők csak boldogan követtek, látszott rajtuk, hogy rájöttek hol is vagyunk. Lassan átléptük a bejáratot, azonnal átjárt az ismerős érzés. Kevesen voltak ilyenkor itt, szóval nyugodtan sétálhattunk végig az előtérben Eric-ékkel. Rögtön tudtam hol találom az edzőm, arra vezettem a fiúkat, akik már mellettem jöttek. Beléptem az olyannyira ismert táncterembe, ahol minden elkezdődött és itt gyakoroltam minden egyes mozdulatot. A szaltót is itt tanultam volna meg, de nem engedték.
-          Jane? – tértem észhez hirtelen az edzőm hangjára, aki hihetetlenkedve közeledett.
-          Igen itt vagyok és.. – megölet, közben pedig belevágott a szavamba.
-          Neked nem Stockholmban van dolgod? A szüleid azt mondták ott maradsz a nyárra.
-          Meglepetés út volt haza, egy rövid látogatás. Szóval szeretnélek bemutatni pár embernek. – vigyorogtam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni – Ő itt Eric Saade, aki a táncosi munkát találta nekem és maga is nagyon ügyesen mozog.
Biccentettem a jobb oldalam felé, ők kezet ráztak. Ezek után a két jómadarat is bemutattam, mint Eric nagybecsű táncosait. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy mutassak egy kis bemutatót, aztán pedig ők is. Ismét a régi koreográfiát kezdtem el, olyan volt, mint visszatérni egy év után egy lakatlan szigetről, nehéz, de ugyanakkor megnyugtató. Még mindig tudtam a lépéseket, ismereten a zenét, tudtam mi, hogyan is jön egymás után. Mikor befejeztem, még tapsot is kaptam, amire nem számítottam.
-          Aszta! – nézett hatalmas boci tekintettel Edin, Alex csak elismerően bólintott.
-          Nagyon ügyes vagy! – dicsért Eric is, nagyon remélem a bókok közepette nem pirultam el.
-          Akkor lássuk a fiúkat! – nevetett a főnök, van, amikor így hívom. Közben átkarolta a nyakam és a tekintetét a kis tömegre irányította.
Rövid konzultálás után úgy döntöttek, olyan részt választanak, amelyben Eric is rendesen táncol, még a Pop Explosion koncertről. Bele is kezdtek a koreográfiába. Teljesen együtt mozogtak, látszott rajtuk, hogy  jól összeszokott csapat. Fél szemmel a mellettem álló férfire néztem, aki elismerően bólogatott. Innen tudtam, szimpatikusak neki a srácok. A Hotter Than Fire zenéje pedig feldobta az egészet, ez már produkció volt, de hát annak is készült. Mikor befejezték mi is megtapsoltuk őket és végig kellett hallgatniuk a pozitív kritikát.
-          Jane nem tudom, hogy szedted össze ezeket a tehetséges táncosokat, de nagyon jók! Hibátlan volt, minden. Az összhang köztetek mind megvan, tudjátok egymás gondolatait. Ilyenek a jó táncosok. Gratulálok.
Csak úgy áradt rájuk a dicséret, amit ők sem tudtak hirtelen hová tenni.
-          El sem hittem, hogy ilyen embernek mentem neki, csak úgy. Ezért is akartam neked bemutatni őket és kicsit visszajönni.
-          Samet hol hagytad? – kérdezte az edzőm egy kis csend után.
-          Ő most Stockholmban van, mert én is potyautasként kerültem ide. Viszont nagyon üdvözöl! – adtam át a megígért üdvözletet Sam részéről.
Még beszélgettünk egy kicsit a munkámról Svédországban, de el kellett köszönnünk tőle, mivel órája lesz a kezdő csoporttal. Hatalmas öleléssel váltunk el és még sok sikert is kívánt. Alexéktől pedig kézfogással búcsúzott.
-          Örülök, hogy megismerhettelek titeket! Csak így tovább, a határ a csillagos ég. – a második mondatot mindenkinek címezte, mivel gyakran mondogatta ezt. Sokat segített már ezzel.

Mély lélegzetet véve elindultam kifelé a kis társasággal. Ránéztem az órámra és az még csak egy órát mutatott. Aztán a gyomromra hallgattam, ami jelezte, hogy már elmúlott az ebédidő.
-          Mi lenne, ha ennénk valamit? – ajánlottam fel, mire mindenki hálás tekintettel fordult felém.
-          Tudsz valami jó éttermet errefelé? – most komolyan feltette ezt a kérdést Edin? Hogy ne tudnék jó éttermet, amikor itt nőttem fel.
Az utunk egy kis étterembe vezetett, ami nem messze van a Tower-hídtól. Belépve direkt a hatalmas üvegablak melletti asztalt foglaltuk el, mert rá lehetett látni a hídra. Én ültem belül az ablak felé, velem szemben Edin, mellettem Eric és Edin mellet Eric-kel szemben Alex. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd megvártuk, míg a pincér ide ér. Leginkább kifelé bámultunk, hisz én sem minden nap jártam ezen a környéken. Annyira jó picit visszajönni, mert kezdett minden kicsit távolinak tűnni. Viszont már most vágyom vissza a skandináv országba. Nem tudom eldönteni hova is húz jobban a szívem. Mondanám, hogy ide, mert itt születtem és nőttem fel. Viszont Svédország is közel került a szívemhez, sok várost láttam. Mind annyira barátságos, kedves és nagyon szép. Ott van most Samanta is, aki kár, hogy nem lehet itt, de biztosan jól megvan Deniellel és Damonnal. Persze már Molly is kezd hiányozni, akivel nagyon összebarátkoztunk és Colin is. Itt pedig a családom van, akiket nagyon szeretek, nekik az a fontos, hogy boldog legyek és megtaláljam álmaim kulcsát. Követnem és küzdenem kell az álmaimért.