2013. április 29., hétfő

49. fejezet ~ Újrakezdések


Sziasztok emberkék!
Már lesül a képemről a bőr, a rengeteg késés és ígérgetés miatt. Tényleg mindenkitől szeretnék elnézést kérni, már csak egy hét és akkor talán véget ér ez a zsúfolt időszak. Köszönöm, hogy kitartottatok addig is és vártátok a folytatást.
Az előző kommentekre és chat bejegyzésekre is válaszoltam már.:) A részhez nem szeretnék mit hozzáfűzni, úgyhogy nem húzom az időtök. Kellemes olvasást!
Bonie♥

 /Jane/

Hirtelen egy lágy dallam űzte el a sötétséget, azonnal kipattant a szemem. A mobilom ébresztőjére keltem, és nagy örömmel tituláltam, hogy hétfő van. Felültem az ágyban, ledobtam magamról a takarót, majd az ablak felé fordultam. Az ég be volt borulva, szomorkás hangulatot tükrözött a kinti utca, amin csak egy-két ember sietett munkába. Én viszont mosolyogtam, ahogy figyeltem a jelenetet, hisz itt vagyok Stockholmban. Az életem teljesen más, mint eddig, ez nagyon boldoggá tesz. Soha sem gondoltam volna, hogy pont itt fogok élni és tanulni. Ez egy álom, amiből sosem szeretnék felébredni, amiért mindig is küzdeni fogok. Már ide tartozom.
Visszaemlékezve azért nehéz volt ott hagyni régi otthonom, nagyon nehéz. Közölni mindenkivel, hogy mostantól már más életem lesz, egy teljesen más országban. Viszont Londonban is mindig az otthonomat fogom látni.

*Ott ültem a londoni középiskola igazgató irodájában Samantával együtt. A szívem hevesen dobogott, azt hittem bárki hallhatja. Az íróasztal fölé hajoltunk és mikor megragadtuk a tollat, az igazgató úr nekünk szegezte a kérdését.
- Biztosak vagytok benne, hogy ezt szeretnétek? – mosolygott kedvesen felénk, a puha irodai székébe süllyedve.
Mindketten határozottan bólintottunk, majd először én ragadtam meg a tollat és írtam alá a papírokat, majd barátnőm ugyan ezt tette. Mosolyogva összenéztünk, visszafordultunk a középkorú férfi felé.
- Az iskola büszke lesz rátok, hisz nem minden nap adhatja át két igen tehetséges és kiváló diákját egy külföldi intézménynek. Biztosan helyt álltok majd Svédországban is.
- Nagyon reméljük. – bólintott Samanta.
- Azt megtudhatom, hogy is jött ez az ötlet? – kíváncsiskodott tovább az igazgató.
- Nyáron egy kisebb utazás kapcsán kaptunk nagyszerű munkaajánlatot. – kezdtem végig gondolva a mondandóm – Aztán egész nyárra ott ragadtunk, és most szeretnénk visszamenni.
- Ez igazán jó dolog. Remélem, sikeresek lesztek és hallunk még rólatok. – hát persze, tettem hozzá magamban. Aztán felállt a fekete görgős székből, a kezét pedig felénk nyújtotta. Megszorította mindkettőnk jobbosát, közben elismerően bólintott. Hát fáj azért itt hagyni mindezt, de nagyon szeretnék visszatérni már a svéd fővárosba. Illedelmes köszönés után, elhagytuk az irodát és kiléptünk, a még üres folyosóra. Lassan mentünk végig rajta, s közben az itt töltött három évet idéztük fel. A padok, amiken ülve jókat beszélgettünk, a büfé a finomabbnál finomabb uzsonnákkal. A termek, ahol rengeteg órát eltöltöttünk már az évek alatt. Mindig megmarad az emlékezetemben.
Mikor kiértünk az épületből, nagyobb léptekre szántuk rá magunkat, mert anya már várt a parkolóban. Egy kipipálva, maradt a táncsuli. Az, amitől semmiképpen nem akartam elbúcsúzni. Kis gyerekkorom óta nagyon gyakran jártam oda, most pedig ott kell hagynom. Második otthonomnak tekintem, az eddigi álmaim kezdetének. Már most, hogy anya beindította a motort görcsbe rándult a gyomrom. Mi lesz, ha oda érünk? Csak pár perc én pedig már most ideges vagyok.
 
Ületem az autóba az ujjaimat tördelve, míg nem megállt a tánciskola előtt. Mély levegővel, idegesen szálltam ki a járműből. Ennyire még az átiratkozásnál sem voltunk idegesek Sammel. Egymás kezét szorongatva sétáltunk az bejárat felé, lassú komótos léptekkel. Mikor beléptünk azon, ismét az emlékek ragadtak el. Amikor először léptem be ugyan itt, akkor izgalom fogott el, ami most is így van, csak most nem ugyan abban az értelemben. Akkor a boldogsággal vegyült izgalom, most pedig a félelemmel teli izgalom. Lezárul egy nagy korszak az életemben ezen a helyen. Itt kezdődött és itt is lesz vége.
Remegő térdekkel sétáltunk be a nagy terembe, ahol az edzőm éppen az óra végi nyújtást tartotta a kezdőknek. Milyen régen is volt, mikor én is az voltam. Mindent szorgalmasan csináltam utána, míg nem eljutottam erre a szintre, felemelő érzés. Gondolataimból Samanta böködése keltett ki, ugyanis az edző észrevett minket a tükörben. Az eddig háttal álló férfi felemelkedett és felénk vette az irányt. Széles mosollyal az arcán, ölelt át mindkettőnket egyszerre. Hiányzott már, így az idegölő érzésem is elmúlt és átadtam magam a találkozás örömének.
- Visszajöttetek? –kérdezte elengedve minket. Na igen, a pillanat elillant, a gyomrom pedig ismét görcsbe ugrott.
- Igen. - felelte félénken Samanta. Az edző csak mosolyogva kémlelt minket, én pedig folytattam.
- Viszont… - kerestem a szavakat, miközben a velünk szemben álló arcáról lefagyott a mosoly, meglepődött. Észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Baj van? – kérdezte felemelve a hangját egy oktávval feljebbre.
- Nem, dehogy. Csak szeretnénk elmondani, hogy – ideges voltam, hisz négy éves korunktól jártunk ide. Szinte a második otthonunk volt ez a hely, ő pedig a pótapánk. Reménykedtem, hogy nem fog neheztelni. – szeretnénk is visszamenni Stockholmba. Mindent elintéztünk már. Ugye nem gond?
Összeszorítottam a szemem és az ajkamba haraptam. Amikor kinyitottam döbbent arccal találtam szembe magam.
- Most vicceltek? Miért lenne gond? Nagyon örülök nektek. Nem vagytok semmik lányok! –erőltetett mosolyt az arcára, de azért láttam, kicsit elszomorodott. Szerintem azért mi is sokat jelentettünk neki. – Ugyanakkor szörnyen fogtok hiányozni, hisz kiskorotok óta ismerlek titeket. A kis csapatunk is más lesz nélkületek.
- Hidd el te is nekünk. – válaszoltunk szinte egyszerre Sammel.
- Meglesztek nélkülünk, remekek vagytok! – magyarázta barátnőm.
- Aztán legyetek jók és érjétek el a célotokat, amiért ennyit küzdöttetek. És persze, ha tehetitek gyertek látogatóba. – mosolygott szélesen és megtelt a szeme sós cseppekkel. Hát a mi szemünk sem marad száraz, pár potyogtak is azok a könnyek. Egy órát voltunk bent, mindenkitől elköszöntünk és még egy utolsó táncot eljártunk.
Épp az utolsó mozdulatokat tettük meg, mikor elhalkult a zene és következhetett a végpóz. Pár másodpercig megálltunk így, aztán felálltunk és megtapsoltuk egymást. Nehéz szívvel, de mégis már boldogan indultunk kifelé a nagy teremből. Mielőtt kiértem volna, ismét megölelt bennünk az edző, és az én fülembe súgta:
- Ha eljön az idő, akkor mindenképp használd fel a…*

-         Felkeltél már? Siess, mert kihűl a kávé. – gondolataimból Samanta hangja rántott vissza.
Tudtam, hogy készülődnöm kell, így felálltam, aztán bevetettem az ágyat. Kócosan baktattam ki a szobából a konyha felé. Gyorsan összedobtam egy meleg teát is, amit el tudok vinni magammal, mert ilyenkor ősszel már hűvös van itt Svédországban. Mire elkészültem Samanta is kijött a fürdőből, így neki is töltöttem a kis színes figurás bögréjébe egy kis kávét, a reggeli ébredéshez. Amint belekortyoltam, átmelegítette a testem, feltöltött energiával.  Ezzel a lendülettel visszamentem a szobába és felöltöztem. Felkaptam az asztal mellől a táskám és már indulásra is készen álltam. Lelifteztünk a hallba, ahol Sam még elköszönt Danieltől egy csókkal, én mosolyogva figyeltem a jelenetet. Aztán kiléptünk a hűvös korai időbe, az eső csak szemerkélt. Teljesen ellentéte az első iskolai napomnak, miután visszatértünk.

* Mivel egész nyáron össze-vissza keltünk fel, mindig elég későn, nehezemre esett felnyitni a szemeim. Bedagadt, karikás szemekkel álltam be a tükör elé. A tegnapi repülőút is kifárasztott, aztán pedig az Eric-kel való találkozás. Úgy döntöttem először inkább felfrissítem magam egy hűvös zuhannyal, mivel még nyárias meleg van. A víz végig ömlött a hátamon, ezzel éreztem, hogy egyre múlik a fáradságom. Megtörölköztem és felvettem egy farmert, egy egyszerű fehér pólót és hozzá egy fekete bőrkabátkát. A hajamat egyszerűen felkötöttem, hogy ne zavarjon. Mikor már kiléptem a szobámból Samanta is elkészült, ő is egy farmerben, egy egyszerű zöldes árnyalatú pólóban és fehér vékony kardigánban volt. Itt kezdtem el szörnyen félni, méghozzá az újtól. A változás, ami nagyon is gyökeres. Nem tudom, mire számíthatok az új iskolában a többiektől. Nem tudok semmit. Vagy esetleg, hogy viszonyulnak hozzánk, hogy számukra a kedvencükkel dolgoztam.
Taxival indultunk el, majd kell vennünk a buszjáratokra bérletet. A hátsó ülésen azon kezdtem gondolkozni, hogy legalább a nyelv nem jelent majd gondot, mivel angol a suli, és tudunk majd svédül tanulni. Mire elértem ehhez a gondolathoz a taxis lefékezett és várta, hogy fizessünk. Miután ez megtörtént kipattantunk az autóból, a szemünk előtt pedig a középiskola magasodott. Remegő térdekkel indultam meg felé, rengeteg diák sietett befelé. Mi egyenesen az igazgatóság felé vettük az irányt, útközben pedig szemügyre vettük az épületet.
Felújított, barátságos kis hely, régies vonásokkal. Néhol fehérre festett oszlopok támasztották a falat, aminek diákok dőltek. Padok és meglepetésemre pár régi fotel is helyet kapott a folyóson, a diákok legnagyobb örömére. Mindegyiken ültek kis csoportok, osztályok.  A bejárat mellett egy büfé is állt, ugyan úgy, mint az előző sulinkban. Nagyon hangulatos volt az egész, a rengeteg képpel a falakon, kiállításokkal rajzokból és egyéb kézműves tárgyakból. Rengeteg ablak nyílt a folyósokra és gondoltam a termekre is, tehát besütött a nap, ami pozitívan hat a diákok közérzetére. A szívem a torkomban dobogott, aztán már el is értük az irodát, bekopogtunk és vártunk, míg kinyílik.
Egy kedves arcú idősebb hölgy tárta ki az ajtót, – gondolom az igazgatónő – majd nagy vigyorra húzta a száját. Elég furán festett így, mint valami baba, amit beállítottak erre a pózra.
- Hát itt vagytok lányok. Köszöntelek titeket a Stockholmi angol tanítási nyelvű gimnáziumban. – vette arcára a műmosolyt.
- Köszönjük. – válaszoltuk egyszerre Samantával, aki közben böködött. Szerintem furának találta a középkorú nőt.
- Gyertek, megmutatom az intézményt és az osztályotokat.
Ezzel nagy léptekkel elindult a jobb oldal felé, mi pedig alig győztük követni az egyre zsúfoltabb folyóson. Megmutatta a hatalmas labort, a mindennel felszerelt nyelvtermeket, a zenetermet és a tesi termet az öltözőkkel.
- A büfét és az étkezőt a bejárat mellett szerintem már láttátok. A termetek pedig ez a 141-es lesz. – lépett az ajtó elé.
Még becsengetés előtt voltunk, így amikor benyitott a diákok az egyszemélyes padok tetején ültek felügyelet nélkül. Nem nagyon tért el a megszokottól. Hangos beszéd ütötte meg a fülünket, aztán belépve a nő mögött, hirtelen mindenki elhallgatva minden szempár ránk szegeződött. Én megszédültem és szerintem a fejünk is elvörösödött.
- Figyelem! Ők itt az új osztálytársaitok, Jane Sparks és Samanta Barton. – mondta, küldött felénk egy biztató mosolyt és azzal a lendülettel elhagyta a termet.
Szédelegve intettem egyet a rengeteg új alak felé, majd mindenki hangosan köszönt. Széles mosolyokkal találtuk magunkat szembe hirtelen, így a szívdobogásom is kezdett helyre állni. Mi is köszöntünk, aztán mindenki bemutatkozott. Nagyon rendesek voltak mindannyian. Még azt is normálisan kezelték, hogy szerepeltünk egy reklámban, és hogy dolgoztunk Molly Sandénnek. Szimpatikusak, így csengetésig beszélgettünk, szerencsére befogadtak. Hirtelen a telefonom rezgésére lettem figyelmes, mivel csak egy pillanatig tartott, tudtam, hogy üzenetem jött. Előkaptam a kis készüléket, a szívem pedig megdobbant, mert Eric írt.
"Sok sikert a mai naphoz! Bűvölj el mindenkit, menni fog.  /E"
Mosolyogva rejtettem a táskámba a telefonom és figyeltem ismét a többiekre. Gondolt rám ma reggel, még így ilyen korán is. Annyira jó érzés.
Hirtelen éles hang hasított a diákok szavába, jelezve, hogy elindult a nap, mindenki elfoglalta a helyét, aztán az osztályfőnök lépett be az ajtón. Így első napon mindent megbeszéltünk vele, neki is bemutatkoztunk, és már el is telt a nap.*

Már a buszon voltunk, amikor volt is két üres hely, így már oda is mentünk és leültünk. Egy hatalmas ásítást próbáltam eltakarni a kezemmel, ami sikerült is. Csakhogy a szemem is bekönnyezett, így azt is törölgetni próbáltam. Ekkor felfigyeltem az ablakra, amin egyre több vízcsepp kopogott. Oda fordulva konkrétan már folyt le a busz tetejéről, szakadt, mintha dézsából öntenék. Megállt a busz, mi pedig, amilyen gyorsan csak tudtunk, átfutottunk az úton egyenesen be a suliba. 

/Eric/

Mint szinte mindig, ma is a reggelimet a kedvenc kis éttermemben fogyasztottam el. Éppen azon gondolkoztam, mit is kezdjek magammal, így ősszel. Koncert kizárva, hisz az emberek már nem érnek rá annyira, mint a nyáron. Úgyhogy valószínűleg tavasztól visszatérek erre a gondolatra. Most viszont ki kellene valamit találnom.
-         Szia! – jött a hátam mögül egy női hang, meggátolva, hogy bármi érdemre valót is kitalálhassak.
Lassan letettem az evőeszközt és a széken ülve megfordultam. Közben elmosolyodtam a szőke lányra és intettem, hogy üljön le.
-         Szia. Te nem is vagy suliban? – néztem meglepve a kékes árnyalatú szemekbe. Leült velem szembe, majd elnevette magát.
-          Nincs első órám, ezért szándékomban állt beülni reggelizni. – adta meg a választ Tamy. Eléggé sokszor szoktunk találkozni mostanában, Jane is megkedvelte. Remek barát, tényleg.

*Amíg Jane intézkedik, hogy visszajöhessen, nekem is volt elintézni valóm. Méghozzá rendbe kellett hoznom a kapcsolatomat, ezzel a kedves lánnyal és egyben jó barátommal. Azóta a koncert óta nem is kerestem, szerintem azt hiszi végleg kiutáltam a környezetemből. Viszont a tettével, hogy odaállt Jane elé elmondani az igazat, mindent elnézek neki. Nem kellett odamennie, de mégis megtette. Ha nem teszi meg, lehet, soha többet nem beszélünk Jane-nel. Ezért fel is hívtam tegnap este, hogy mi lenne, ha a megszokott helyen találkoznánk. Meglepett volt a hangja, nem számított erre, de mégis belegyezett. Így már az étteremben váram, hogy beszélhessek vele. Percekkel később ő is megérkezett, belépett az ajtón. Körül sem kellett néznie, már tudta, hová kell jönnie, a szokásos asztalhoz. Most azonban kicsit bizonytalan volt, nem tudta mit is szeretnék. Odalépett az asztalhoz, aztán egy halk köszönés után halványan rám mosolygott.
- Szia. – köszöntem vissza én is, aztán leült.
- Miért is vagyok itt? – húzta feljebb a szemöldökét jelezve az érdeklődősét.
- Csak szeretném megköszönni, hogy beszéltél Jane-nel azok után, ami történt. És-és…
- Természetes. Figyelj, nem vagyok ám egy szemét dög. – nézett nagy szemekkel felém – Még csak nem is szándékosan tettem, ezt elhiheted. Elfelejthetjük?
- El! – mosolyogtam barátságosan.
Végre bólintott egy határozottat és már folytathattuk ott, ahol abbahagytuk. Nem mondom, hogy nem érdekelt az indok, de jobbnak láttam nem firtatni. Látszólag pedig meg is bánta, ezért a szemére sem akartam vetni.*

Párszor hétvégén már összeültünk együtt enni, úgyhogy Jane-nel megismerték egymást, szerencsére senki sem neheztel, ami azért jó.  Még mindig sok tanácsot tud adni, ami azért nem jön ki rosszul.
A reggelinket elfogyasztottuk, majd ő is bement a saját sulijába, én pedig agyaltam tovább a terveimen.

2013. április 14., vasárnap

Van ez így.

Sziasztok!
Elnézéseteket kérem, csak mostanában annyira összezsúfolódott minden, hogy nem igen volt időm semmire sem. A suliban is volt egy csomó program, kicsit pihiztem is, plusz még készülődés van most a családomban egy esküvőre. Egyszóval el vagyok havazva. Így sajnálatos módon a rész sem készült el. A jövő hét folyamán pedig már biztosan hozom, azt még nem tudom mikor.
Van egy jó hírem is, a blog kapott egy díjat Dórii-tól. Nagyon szépen köszönöm!!♥


a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!
b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!
c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)
d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!


Kérdések:
1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?
Talán a képzeletem, az ami miatt nekikezdtem, kíváncsi voltam mit hozok ki magamból. Meg a rengeteg blog amit olvasgattam szerte a neten.:) Ha valakire gondolok, akkor nem a megalkotásra, hanem a sok segítségre gondolok a barátaimtól! :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?
Nehéz kérdés. Természetesen Jane karaktere az, ami talán a legközelebb áll hozzám. De Samanta karakterétől sem állok távol. Mindkettőben vannak olyan tulajdonságok, amiket magamból szedtem.:)

3. Számodra mit jelent az írás?
Kikapcsolódást és szabadságot. Felvidulok tőle, ez amolyan önkifejezésféle. Sőt, akár stressz levezetésre is tökéletes.:P

4. Mi volt az első történet, amit írtál?
Nem tudom itt pontosan mire gondolt a kérdező. Ha a legeslegelsőre gondolok, az még, hát nem is tudom elsős lehettem, mikor "írtam". Pár lapra rajtoltam képeket, a tetejére pedig írtam egy kisebb történetet és összekapcsoztam. Már nem tudom miről szólt, de ilyen képregényszerű lett.:D Ha komolyabbra gondolok, akkor ez az első irományom.:)

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

 Veszek egy mély levegőt, meghallgatok pár dalt. Ha még akkor sincs semmi jó ötlet, sugallat, nem marad más mint kérdezősködni a barátoknál, hátha van ötletük.:) Egy kis segítség után már minden gördülékenyebben megy.:)

Akiknek küldöm:
Vanity Destiny
B.

2013. április 5., péntek

48. fejezet ~ Teljesen új élet

Sziasztok!
Ahogyan ígértem, már itt is vagyok, a lehető leghamarabb a Valósítsd meg az álmod évad nyitó részével. Az előző fejezet minden hozzászólására válaszoltam, nagyon-nagyon jól estek.:) És persze láttam, hogy új taggal bővült a kis táborunk, ugyanis van egy új rendszeres olvasónk. Köszönöm a feliratkozást.:) Valamint új kinézet is került az oldalra. Hogy tetszik? :)
Remélem ez az évad is elnyeri majd a tetszéseteket. Csak annyit jegyeznék meg, lehet, hogy a rész első fele kicsit zavaros, de minden kitisztul.:) Jenni és a története megihletett, mivel az ő történetében rengeteg a visszaemlékezés, ebben a részben is találtok belőle bőven, sőt.:)  Nem is húzom senki idejét felesleges fecsegéssel.
Kellemes olvasást!
Bonie


/Jane – október 3./

Egy…két…há…négy. Ismételgettem minden mozdulatra odafigyelve. Vidáman néztem a körülöttem ugrándozó gyerekeket, akik leginkább rám hasonlítottak, mikor kicsi voltam. Ugyanolyan elszántak és jókedvűek voltak, akár csak én és Samanta a táncóráinkon. Ahogy behallatszott az ablakon kopogó eső hangja a táncterembe, amikor épp nem ment zene, tudtam már megérkezett az ősz. Mégis vidám vagyok, most már lenyugodtak a kedélyek, én pedig ismét boldog vagyok itthon. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben kisegítőként figyeltem a teremben táncikáló kisembereket. Végül egyszer csak véget ért az óra, ők pedig kisiettek az öltözőkbe. Mély levegőt vettem, aztán én is kifelé indultam. Odaléptem az erősítőhöz és kikapcsoltam, majd kifelé lépkedve lekapcsoltam a villanyt. Félhomály borult a teremre, ami oly ismerős volt már számomra. Becsuktam magam mögött az ajtót, elköszöntem a pultnál álló lánytól, aztán hazafelé vettem az irányt. Jesszus nemrég mennyire nem akartam haza menni.

*Amikor anya kimondta a rettegett mondatott megállt bennem az ütő. Láttam, ahogy Eric elfintorodik csalódva és szomorúan, majd a tenyerébe temetkezik. Daniel ugyan így festett, miközben Sam hátravágta magát a kanapén, könnyezni kezdett. Én az ajkamat harapdálva néztem rajtuk végig kétségbe esve, a telefont pedig szorítottam a fülemhez. A kövér könnycseppjeim már elkezdtek versenyt futni az arcomon.
- Mégis miért? Miért tettétek előrébb a repülőjegyeinket? – szipogtam elhaló hangon, próbáltam végiggondolni, de semmi értelmes nem jutott eszembe a döntésük mellett.
- Kicsim nyugodj meg, csak szeretnénk… - nem engedtem befejezni, most ne kezdjen el magyarázkodni nekem, hogy jobb lesz így.
- Ne mondj semmit. Mégsem érdekel az egész, miért kell ez tennetek velünk. Nem szeretném végighallgatni, ahogy kioktatsz a helyzetről és lekezelőn elmondod, mit tartasz jónak. – hadartam végig sem gondolva az egészet. A többiek csendben hallgattak, ők kicsit meglepődtek az indulatosságomon. Aztán én is szörnyen megbántam.
- Tudod mit? Elhiszem, hogy most ideges vagy, ezért inkább befejeztem. Nem mondok semmit, ha hazaértetek mindent megbeszélünk. Nálunk fogunk várni benneteket. – mondta ingerülten anya, nem épp erre számított.
Amikor elemeltem a fülemtől a kagylót leroskadtam a fotelbe, ami ott állt a kanapé mellett. Ideges voltam, ugyanis semmiképpen nem akartam így beszélni. Ott ültünk egy darabig sírva Samantával, miközben a fiúk átöleltek.
Két órával később pedig Eric felállt és valamivel vidámabban belekezdett a mondandójába.
- Ez az utolsó napotok itt, egy darabig legalábbis biztosan, jobb lenne, ha nem szomorkodnánk, hanem emlékezetessé tennénk.*

Elnevettem magam ezeken az emlékeken. Amikor kiléptem szerencsére csak egy-két kósza csepp hullott alább. Így vidámabban sétáltam végig az utca túloldaláig, ahol egy magas barna hajú srác támaszkodott a kocsijának. Egy mosolyt vetettem felé, amit ő is viszonzott, aztán átkarolva, megpuszilta a homlokom. A boldogság még jobban átjárta a testem, mert tudtam, hogy van valaki mellettem. Aztán az előbbi gondolatmenet alapján, miközben beszálltam mellé az anyós ülésre, előtört még több emlék. Az utat figyelve, ahogy az emberek babrálnak az esernyőjükkel, próbáltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. Nem sikerült.

* Amikor Eric emlékezetessé akarta tenni, azzá is tette számomra azt a délutánt. Csak ketten voltunk, ugyanis Daniel is megfogadta Eric tanácsát és elvitte valamerre Samet. Először is gondoltam a családomra, úgyhogy elkísért kisebb ajándékokat venni. Meg persze rengeteg csokit, amiket aztán betettünk a csomagtartójába. Már csak attól féltem, hogy nem tudom hazacipelni. Szörnyen hangosak voltunk az ajándékboltban, már azt hittem kizavarnak minket. Minden idétlen és vicces pólót, napszemüveget és kiegészítőt felvettünk és le is fényképeztük egymást. Aztán késő délután kocsiba szálltunk és Eric felvitt egy dombra. Kíváncsian fürkészem, már megint hova vitt. Mikor kiszálltam szó szerint tátva maradt a szám. A késő délutáni fényekben, mikor a nap már lefelé kezdett siklani, megláttam a tengert. Odasiettem a korláthoz és mélyen beszívtam a sós illatot. Nem is tudtam, hogy Stockholmban van ilyen hely, ahonnan ezt ilyen szépen lehet látni.
- Ez gyönyörű. – susogtam halkat, miközben Eric hátulról átkarolt, a kezeit pedig összekulcsolta a derekam vonalában.
- Igen az. – néztük rengeteg ideig a korlát előtti tájat.
A víz zajosan hullámzott alattunk, s a szikláknak csapódott, messze a dob aljánál. A korlát mellett végig padok voltak. Pontosan mögöttünk is volt egy, így hátráltam pár lépést és leültem, majd a lábamat feltettem a korlát tetejére. A tekintetem a mellém ülő srácra szegeztem.

- Mi lesz velünk? Mi lesz, ha nem tudok visszajönni jövőre? Vagy ha már…
- Ne is folytasd ezt. Vissza tudsz jönni, ha akarsz. – mondta és belepuszilt a hajamba, aztán bólintottam.
- Nem értem miért nem engednek maradni. Minden feltételre tudtam választ adni. Sőt. – jött ki belőlem a kétségbeesés.
- Ha a szüleid azt mondják, nem, akkor az úgy van rendjén. Majd visszajössz. – mosolygott gondterhelten.
- Ez mind nagyon szép, de ha találsz valakit vagy netán én. Molly is másokkal fog dolgozni, nem várhatjuk el, hogy miattunk kirúgja őket. Semmi sem lenne akkor ugyan olyan. – mondtam hadarva.
- Ezt fejezd be! Semmi ilyesmi nem fog történni. – mondta és átölelt, én mégis tartottam ezektől.
Hosszan magához ölelt, már beszürkült az idő, nemsoká teljesen besötétedik. Ajkai az enyémet súrolták, aztán hosszú csókot váltottak. Viszont ezek után sem engedett el, védelmező karjaiban maradtam.*

Ez a fájdalmas emlék is csak a múlt, most már szívesen gondolok rá, mint egy romantikus randevúra. Szerintem belepirultam és széles mosolyt vetettem. Hirtelen érdeklődve pillantott felém az autó vezetője, én pedig elszégyelltem magam.
-          Mi az? – vigyorgott felém aztán ismét az utat kémlelte, de várta a válaszom.
-          Semmi. – pillantottam rá félve, nem akartam elárulni magam.
Idő közben nem tudott már visszakérdezni, mert leparkolt, én pedig pattantam is ki a kocsiból. Hát végre hazaértem, egy fárasztó nap után, istenem, de elfáradtam, pedig hétvége van. A gondolatmenet tovább kínzott, így az épület előtt állva ismét előtörtek gondolataim folytatása, a másnapi úttal kapcsolatban.

* Szipogva próbáltam meg egyenletesen lélegezni, a szívem összeszorulva dobogott. Samanta Dani nyakába borulva sírt, én pedig Eric csodaszép barna szempárjába meredtem a terminálban.
- Figyelj Jane – kezdte Eric, de ekkor beleszólt az a gonosz kis női hang a mondandójába "Kérjük a londini járat utasait, szálljanak fel a repülőgépre.", aztán kapkodva folytatta – Soha nem felejtelek el álomlány.
Elmosolyodtam a kijelentésén, majd bólintottam. Ezután kiböktem egy halk, "Én sem"-et.  A nyakába ugrottam, ő pedig megajándékozott, az eddigi legszenvedélyesebb csókunkkal. Mikor elengedett remegő lábakkal indultunk el a folyosón. Még intettem neki, mielőtt eltűntünk volna. Szörnyen fájt, el sem tudtam mondani. Összeszedtem magam és nem sírtam. Pedig legszívesebben bőgtem és mellé ordítást hallattam volna.
A repülőn csendben a saját világunkba zárkózva ültük végig az utat. Zenét hallgattunk és próbáltunk minél erősebbeknek tűnni. Amikor leszálltunk egykedvűen sétáltunk a csomagunkkal kifelé. Fogtunk egy taxit és azzal hazafurikáztunk. Legszívesebben mentünk volna még jó pár kört, mielőtt megállunk a ház előtt. Viszont nem volt rá lehetőségünk, szembe kell néznünk mindennel, nekem meg bocsánatot kell kérnem anyutól. Hiába vagyok rá mérges, akkor sem kellett volna így beszélnem vele.
Hát itthon vagyunk. Mikor beléptünk a házba, a bőröndöket félre téve ugrottunk a családunk karjába. Hiába, szörnyen hiányoztak. Tíz percig tartott a köszönés az ölelkezés, mindenki szeme elég nedves lett. Kivettük a hozott ajándékokat, csokikat aztán odaadtuk mindenkinek. Közben a nappaliban leültünk, próbáltunk beszélgetni, de látszott, hogy mindenki lelkét nyomja valami. Nem bírtam tovább, így anya felé fordultam.
- Ne haragudj rám! Tegnap csak szörnyen ideges voltam az egész miatt, de mára lenyugodtam. Még mindig szomorú vagyok, de megbántam, ahogy akkor beszéltem veled. – anya felállt és megölelt. Amikor elengedett, észrevettem, hogy könnyezik, így nekem sem kellett több. A többiek visszafojtott mosollyal kémleltek minket.
- Kicsim te se haragudj, felkaptam a vizet, mert ideges voltam én is. – meglepődtem.
- Miért? – néztem kíváncsian, erre pedig mindenki még szélesebb mosolyra váltott. Samanta is összezavarva nézett körbe, akárcsak én is. Mi az lemaradtunk valamiről?
- Hát ideges voltam, mert el akartam mondani, hogy csak azért kell hazautaznotok előbb, mert el kell intézni egy csomó dolgot. Én pedig túlreagáltam, ezért nem mondtam semmit. Ezért még idegesebb lettem.
- Hogy? – kerekedett el a szemünk barátnőmmel együtt. – Megleckéztettél, hogy azt higgyem, hogy nem maradhatok, mert bunkó voltam.  – néztem mosolyogva, majd megöleltem anyut.
- Te se haragudj rám, tudom, kicsit erős volt. Azért remélem kárpótolva vagy. – mosolygott mindenki, Sam is megölelgetett mindenkit ismét, azután én is.
Hát ez lehetetlen. Anya eléggé kicseszett velem, de hát akkor is, bőven megérte. Visszamehetünk, sőt Stockholmba költözhetünk. A hazaút pedig azért kellett előbb, hogy legyen idő ebben a pár napban mindent elintézni. Az átiratkozáshoz ugyanis muszáj itthon lennünk személyesen is. Ebben a pillanatban a boldogság nem is keríthetett volna ennél jobban a hatalmába. Azonnal felhívtam Ericet, aztán rengeteget beszélgettünk anyuval és az ittlévőkkel.
Leginkább ez a része maradt meg:
- Eric-kel beszéltél? – nézett rám kíváncsian anya.
- Igen! – vágtam rá, határozottan, aztán mosolyogva beavattam – Tudod, együtt vagyok vele.
- Komolyan? – bólintottam – Szimpatikus fiú, örülök, hogy vele vagy. Őt legalább ismerem már, nem úgy, mint azt a Colint. Ide sem jött. – mondta anya, szerintem kicsit megkönnyebbült, elég könnyen vette. – Igazán örülök.
- De jó, akkor néha lesz kivel FIFA-t játsszak. – nevetetett meg az öcsém.*

/Eric/

Ahogy a hotel előtt álltunk Jane-nel, ő teljesen az épület felé fordult. Vigyorogva nézett végig rajta, én már tudtam mire gondol. Azon agyalt, hogy ide jöhet haza, annyira jó volt nézni. Az én szívem is megdobbant, ahogy átfutott az agyamon ez az egész. Mintha csak most lett volna az a szörnyű, de mégis olyan boldog nap.

*Amikor láttam távolodni a terminál folyosóján, féltem, nagyon féltem. Pont én voltam, aki azt szajkózta, nem lesz baj, erre pont én féltem jobban. Rettegtem, hogy nem láthatom többet, pedig már végre megszereztem a szerelmét. Ott volt velem. Amikor integetett, abban a pillanatban azt éreztem, hogy mi ketten, azaz Daniel és én vagyunk a világ legszerencsétlenebb pasijai. Mikor eltűnt a két lány a szemünk elől, akkor éreztük magunkat igazán üresnek. Csendben kullogtunk lehajtott fejjel a parkolóig. Aztán beszálltunk a kocsimba, a következő állomás pedig egy bár volt.
Ott ültünk két órát, közben két kört lezavartunk. Szerencsére nem volt kedvem lerészegedni, majd ha végső elkeseredésben leszek. Így aztán mély levegőt véve kértem egy pohár vizet magamnak és Daninak is. Mikor már a pulton volt a pohár, meg szerettem volna fogni, de zsebemben a telefonom közbeszólt. Felvettem, mert láttam a kijelzőn ki az.
- Szia Eric. – köszönt eléggé jókedvűen – Daniel veled van?
- Aha. – adtam gyors választ és hálát adtam, hogy nem ittam többet, mert akkor már válaszolni sem tudnék.
- Akkor mond meg neki is, hogy nemsokára újból Svédországban leszünk. Megengedték a szüleink. Pár papírt kell elintézni. – vigyorogtam, majd böködni kezdtem a mellettem lévő srácot. Hatalmas vigyorral a képemen fordultam felé, ő pedig felhúzta a szemöldökét.
- Mi? Szinte el sem hiszem! Nagyon várlak. – vigyorogtam, mint a tejbe tök. Már ki is nyomott, de tudtam a szüleivel kell beszélnie.
- Samantáék maradnak. – magyaráztam – Pár nap múlva visszajönnek.
- Haver, ne szivass!*

Megöleltem, miközben adtam neki egy gyengéd csókot. Mosolyogva fordult meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Láttam, hogy fáradt, hisz a munka, amit kapott a táncteremben, így vasárnap megterhelő. Főleg, ha szombaton velem volt, és ma még tanulnia is kell.
-          Csináld meg a dolgod, aztán pihenj le. – ajánlottam kedvesen.
-          Jobbat tudok, te most feljössz és segítesz a svéd leckémben. – vigyorgott – Aztán, majd ha végeztünk rendelünk valami kaját.
Tetszett az ötlet, így bezártam a kocsim, majd követtem, az előttem haladó lányt. Útközben Dani is csatlakozott hozzánk, így teljes lett fent a banda. Jane házijában nem sokat kellett segítenem, ment neki egyedül is. Csak a kiejtését javítottam ki, hogy minél jobban menjen neki. Egy hónapja tanulja mindössze, de egészen jól megy neki. Így aztán mire készen lettünk, a pizza is megérkezett, mi pedig jóízűen megvacsoráztunk a sonkás-duplasajtos korongból.