2013. október 27., vasárnap

59. fejezet ~ Boulevard of Broken Dreams

Sziasztok drágáim.
Megérkeztem, és velem együtt a következő fejezet. Az előző kommentekre válaszoltam, mindenkinek köszönöm, aki írt.:) Nagyon kíváncsi vagyok ez a rész mennyire nyeri el a tetszéseteket, szóval írjatok bármilyen véleményt, szívesen fogadom. A lényeg, számomra a visszajelzés, egyéni vélemény.:) Nem húzom az értékes időt, majd felfedezitek mi van a részben.
Kellemes olvasást!
Bonie ♥


/Jane – május 12. péntek/

A színfalak mögötti pár lépcsőfokot megmászva a szívem a torkomban dobogott. Kiérve a dán döntő színpadára, a dallal, a koreográfiával, és a szaltóval igencsak féltem. A zenei alap elindult, Molly hamarosan belekezdett az első versszakba, mi pedig a táncba. Aztán már szinte azonnal a szaltó előtti utolsó másodpercek következtek. Magabiztosan próbáltam megcsinálni, ám elcsúszott a lábam, a földre estem a közönség és a tévénézők előtt. Majdhogynem az egész világ előtt. Kívülről szemléltem magam, a tömeg zúgolódni kezdett, a zene pedig elhalkult. Mindenki a színpadon termett, feljött egy kihelyezett orvos, s megállapította, hogy nem lélegzek…

-    Jane, Jane. Nyugodj meg. – hallottam édesanyám hangját, erre nehezen felnyitottam a szemem. Zaklatott voltam, s hisztérikusan sírtam. – Csak egy rossz álom volt.
Próbáltam letörölni az egyre csak vízesésként folyó sós cseppeket az arcomról, azonban nehezen tudtam megnyugodni. Az álmom belevájta magát az agyamba, és nem hagyott egy pillanatra sem nyugodni. Anyám, igyekezett áttérni valami más témára, hátha elterelődik a figyelmem a szörnyű lidércről.
-    Beszéltem az orvossal, nemsokára kiengednek, még kora délelőtt megkapjuk a zárójelentést. Samanta pedig itt volt kora reggel és behozott pár ruhát, amit fel tudsz venni. – magyarázta lelkesen, de a szám még mindig lefelé görbült.
-    Itt éjszakáztál mellettem? – néztem rá, még mindig zaklatottan.
-    Természetesen. Sam pedig kérdezte, mi van veled, csak annyit mondtam alszol. Itt maradt volna, de rengeteg dolga van a holnap esti Eurovízió miatt, - amint meghallottam az Eurovízió szót, kirázott a hideg, s ismét felötlött előttem az álomkép – valamit Mollynak és Lisanak is.
Megpróbáltam erős lenni, de valahogy nem ment és a sírás ismét kerülgetett az imént hallottaktól. Aztán eszembe jutott valaki, aki nagyon is hiányzott, és akire nagy szükségem lenne tegnap este óta.
-    Eric nem érkezett még meg? – pislogtam felfelé, nehogy megint lecsússzon egy könnycsepp.
-    Sajnos nem. Nem jött be eddig és egy órája kint voltam a folyosón egy kávéért, ott sem volt.
A szívem összeszorult, a remény szertefoszlott. Hiába lenne rá szükségem, nincs itt. Fontos vagyok neki egyáltalán még? Akaratom ellenére a bőgés ismét hatalmába kerített, anya pedig már nem tudta mit is tehetne, miért is van pontosan ez az állapotom.
-    Mikor mész haza? – nyögtem ki rekedten, vízzel áztatott arccal.
-    A délután folyamán, kettőkor indul a gép. Apád nem tud több szabadnapot kivenni, az öcsédre pedig vigyázni kell. – magyarázta, én pedig ránéztem a falon lévő órára, ami fél nyolcat mutatott.
-    Veled akarok menni! – jelentettem ki, miközben a takarót birizgáltam.
-    Miért? Jól vagy és holnap este… - nem engedtem befejeznie.
-    Nem szeretnék menni, nem fogok, nem akarok. – hisztiztem kétségbeesettem, majd halkabban folytattam – Félek.
A mellettem lévő nem tudott mást tenni, mint bólintani és beletörődni a döntésembe. Látszott rajta, nagyon nem ért velem egyet, azonban érezte, nem a legjobb alkalom a kioktatásra. Nagyon örültem, hogy nem jött ezzel a "Meg fogod bánni!" szöveggel. Láthatta rajtam a riadtságot, s a félelmet.
-    Beszélned kell a csapattal. – nézett lemondóan, de mégis tapintatos mosollyal.
-    Tudom. – emeltem rá tekintetem, s magamban eldöntöttem, én soha többet nem táncolok.

Egy órával később édesanyám intézkedett, így hamarabb megkaptam a kilépőmet. Gyorsan felöltöztem a fekete farmerembe, a menta színű háromnegyedes felsőmbe, hozzá pedig a szürke kötött kardigánt vettem magamra. Elköszöntünk a kedves orvosomtól, végül a kórház előtt beszálltunk egy taxiba. Miközben a dániai hotel felé tartottunk a csomagjaimért, felhívtam Mollyt, elmondtam neki, beszélni szeretnék velük. A hangom erőtlenül remegett összhangban a kezemmel, amiben a mobil volt. Félve ugyan, de az énekesnő beleegyezett a beszélgetésbe, így elcserélve a próbát egy délutánira. Miután letettem, a térdemen doboltam az ujjaimmal idegességemben. Nem szeretnék csalódást okozni a barátaimnak, de ez egyszerűn nem menne már. A gyér napsütésben letekertem az ablakot, nagyokat szippantva próbáltam végiggondolni mit fogok mondani. Végül semmi értelmes nem jutott eszembe, viszont a szállás előtt pillanatok alatt kitett az autó.
Bátortalan lépésekkel indultam meg, felmentem egészen a szobámig, kinyitottam a kulccsal, aztán egy nagy levegővétel után egy szó nélkül megöleltem édesanyámat. A szívet melengető, szeretetteljes pillanat percekig tarthatott, szavak nélkül a lakosztály nappalijában. Kopogás hallatszott az ajtó felől, én pedig fel voltam készülve rá, kik fognak majd belépni. Sűrűn kalapáló szívvel, a lehető leglassabb léptekkel, nehogy előbb odaérjek, indultam a bejárat felé. Lehajtott fejjel, szemembe lógó hajjal érintettem meg a kilincset, ami így elengedte a zárat. Molly, Samanta valamint Lisa kedves mosolya fogadott a folyosóról. Elgyengült, szörnyen vékony hangon invitáltam be őket, anyukám pedig úgy döntött nem szól bele és lemegy a hotel halljába. Mélyen beszívtam a szobában terjengő enyhén virágos illatot, aztán szembenéztem az érkezett emberekkel. Ők kicsit megszeppenten álltak, a látványom pedig nem lehetett túl bizalomgerjesztő.
-    Nagyon sajnálom az egészet, a tegnapot és mindent. – kezdtem a magyarázkodásom elején, miközben kifésültem a hajam az arcomból.
-    Ugyan ne érezd rosszul magad, nem tehetsz róla. – mosolygott bátorítóan Molly, és Samanta is kedvesen bólogatott. Nekem pedig egyre nagyobb gombóc lett a torkomban.
-    Igen is rosszul érzem magam, és tényleg sajnálom, de én nem tudok fellépni holnap. Egyszerűen nem merek. – épphogy megszáradt az arcom, ismét nedves csíkok keletkeztek rajta. – Szörnyen sajnálom.
Molly enyhén bólintott, de látszott rajta, hogy nem pont ezt a beszélgetést várta. Azonban megértette, így rekedten válaszolt.
-    Rendben. Megértem. – nézett egész szomorúan – Biztos vagy benne?
-    Én, - bátortalanodtam el, azonban minden érzés, emlék és fájdalom visszatért a gondolataimba – igen.
-    Nem szeretnék akadékoskodni, vagy hasonlók, de ez volt az álmod. – tartotta vissza a könnyeit a vörös hajú lány.
-    Tudom. Fáj, de nem szeretném. Ha rá gondolok, most is kiráz a hideg, s érzem a félelmet.
Tolerálta a talán még most is sokkos állapotom, azonban a tekintetén láttam, nagyon nem szívleli a döntésem. Lehangoltan, de mégis szeretetteljesen megölelt, aztán mondta, hogy muszáj próbára menniük. Én kisírt szemmel bólintottam, a mellkasomban iszonyatos nyomást éreztem. Az énekesnő és a tánctanár hátat fordított, hogy kisétáljanak a szobából és összerakjanak egy másik táncot. Összeszorított fogakkal és szemmel vártam, mikor azonban kinyitottam, a tekintetem a helyiségben maradt barátnőmre vándorolt. Nekidőlt a falnak, a két karját összefonta maga előtt. Csalódott tekintete egyenesen szurkált, így nagyítva lelkiismeret furdalásom, amit a lemondás miatt éreztem.
-    Ugyan az volt az álmunk és azt mondtuk, soha semmi nem tántoríthat el minket! Csalódtam benned, Jane. – mondta szomorúan majd ellökte magát a faltól.
Mire megmagyarázhattam volna becsapta maga mögött az ajtót. Még sosem láttam ennyire feldúltnak, szerintem most is a felgyülemlett érzések miatt volt ilyen. Pedig még azt sem sikerült elmondanom neki, hogy haza utazom. Remegő kezekkel meredtem pár percig az ajtóra, aztán üres bensővel kezdtem el a bőröndömbe pakolni. Teljesen egyedül éreztem magam, hisz se Samanta, se Molly nincs mellettem. Sőt Eric felöl sem hallottam tegnap este óta, miszerint azt mondta eljön. Édesanyám is csalódott, de nem mutatja, s apukám is az lesz, ha meglát otthon. Mindenkit elmartam magam mellől. Azonban hiába próbálom elhitetni magammal azt, hogy én még a közel jövőben táncolni fogok, felötlik bennem a tegnap délelőtt történtek. És ha ez nem lenne elég, akkor az orvos szavai. A könnycsatornáim annyira kimerültek, hogy már semmi nedvesség nem jött a szemeimből, csakis a fájdalom fojtogatott egyre jobban.



Éppen próbáltam behúzni a bőrönd cipzárját, amikor sűrű kopogásra, már szinte dörömbölésre lettem figyelmes. A félig behúzott zárat otthagyva tápászkodtam fel, majd viszonylag gyors léptekkel az ajtóhoz mentem. Hosszan beszívva a levegőt, próbáltam magam összeszedni a még ismeretlen vendégem előtt. Amikor azonban kinyitottam az ajtót, felettébb nagy boldogság járt át, aztán visszagondoltam az elmúlt huszonnégy órára. Hiába akart szorosan magához húzni Eric, én inkább csak mutattam, jöjjön beljebb. Az eddigi mosolya lehervadt az arcáról, a helyét a csodálkozás váltotta fel. Amint átlépte a küszöböt, hangot adott értetlenségének a szomorú arcomat látva.
-    Mi a baj és mi történt pontosan tegnap? – kérdezte szörnyen aranyosan, engem azonban ismét a bőgés kerülgetett.
-    Ha itt lettél volna, tudnád. Hol voltál eddig? Finnország nincs olyan messze, hogy egy nap alatt ne lehessen ideérni. Vagy akkor miért ígérgettél? – fakadt ki belőlem minden düh. Ő erre csak átölelt, jó szorosan minden levegőt kipréselve közöttünk. Kicsit lehiggadtam, de ez nem válasz. Óvatosan ellöktem magamtól, azonban sikerült megbotlania a félig becsukott holmimban.
-    Elmész? – kérdezte meglepetten lenézve a szoba közepén álló táskára, az előző kérdésemet figyelmen kívül hagyva, mert szemmel láthatóan ez jobban érdekelte.
-    Nem válaszoltál, komolyan ennyire nem érdekellek? –néztem a szemébe könnyezve.
-    Szerinted miért vagyok itt, és miért érdeklődöm feléd? – húzta össze a szemöldökét. – És miért mész el? Hova mész? Holnap…
-    Holnap! – ismételtem ingerülten – Mindenki azt hiszi, hogy egy baleset semmi? Nem szeretnék fellépni az Eurovízión.
-    Mi és hogy? Nem értem. – fogta meg Eric a kezem, s rákulcsolta volna a sajátjára, akkor azonban kihúztam ujjai közül.
-    Félek, nem merek, rám álmaim vannak a baleset óta. – magyaráztam sírva.
-    Hisz ez az álmod nem tántoríthat el semmi. Ismerlek. Nem szeretnék benned csalódni. – mondta biztatóan, de olyan keserűen hangzott a szájából, hogy a mellkasom majd kiszakadt.
-    Csalódni? – emeltem meg picit a hangom, még nem kiabáltam - Tudod mit? Én csalódtam benned. Nem állsz mellettem.
-    Ne szórakozz!– lett már ő is ideges, s felemelte a hangját – Ezért inkább visszautazol Stockholmba?
-    Nem, haza. Londonba. – mondtam ki, a szívem meg szinte szétrobbant az éles fájdalomtól. Nem így terveztem ezt megbeszélni vele.
-    Szóval már a kapcsolatunk sem fontos? – kerekedett el Saade szeme.
-    Nem ezt mondtam. Csak el akarom felejteni a táncot, ezt a nyarat, és ha maradok soha sem fog menni. Úgy érzem így lesz a legjobb. – szorítottam össze a fogaim.
-    Jane, elhiszem, hogy csalódtál bennem, de most én fogok, ha ezt megteszed. És mindenki más is! – kiabálta, talán észhez térítés gyanánt.
-    Már mindenki más megette. Ha itt lettél volna, tudnád. – ismételtem magam – Tudnád, hogy lebénulhattam, vagy akár meg is halhattam volna. Ezek után szerintem neked is más a véleményed. Nem szeretnék erre emlékezni. És erre a vitára sem.
Eric arca eltorzult, nem tudott hirtelen semmit mondani, én pedig a feje fölötti fali órára kaptam a tekintetem.
-    Most nagyon igazságtalan vagy. – mondta szomorúan, a döbbenet pedig még mindig kiült az arcára.
-    Mennem kell. – lehajoltam a csomagomhoz, behúztam a cipzárt és elindultam lefelé.
Éreztem, hogy nagyon haragszik rám, sőt teljesen kiborult. Nem akartam elhinni, hogy eljött ez a pillanat, a búcsúnk, ami így következett be. Egyetlen kedves szó nélkül, összeveszve. Nem vártam, hogy utánam jöjjön, én rontottam el. Én tehetek mindenről. Belépve a liftbe a homlokom a fémnek támasztottam, a kezemet ökölbe szorítottam, s így vertem a kemény falhoz. A sírás már lassan négy órája egyfolytában mardossa a szemem, így az óta sem állt el. Mikor leértem a lift kiadta azt az idegesítő csengést és kinyílt az ajtó, ekkor már rendesen álltam, majd egy papír zsebkendővel törölgettem a szemem. Anyukám a hallban vár, a sápadtságom pedig látszólag aggasztotta.
-    Drágám, nem vagy éhes? – simította meg a vállam.
-    Nem, köszi. – erőltettem mosolyt, majd elindultunk a reptérre.

Nem akartam a terminálba lépve bőgni, így próbáltam visszatartani, csak néha könnyezgettem, ezért piroslott a szemem. A gyomrom görcsben állt, a kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Nem tudtam pontosan mit érzek ebben a pillanatban.
-    Akkor a holmidat Stockholmból Samanta visszahozza? – érdeklődött anyu, de ezzel nem segített, még jobban fájdította a szívem. De ha ezt a nyarat és mindent vele együtt elfelejtek, talán jobban leszek. Az egész eddigi életem nem törölhetem ki, azonban megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni.
-    Még nem beszéltem vele erről. Majd felhívom egyszer, amikor lenyugodnak a kedélyek – mondtam lemondóan, a bensőm pedig ordított a mérhetetlen súlytól.
A repülőút viszonylag hamar és csendben telt, nem szólaltam meg, mindössze magamba roskadva bámultam ki az ablakon. Nem hallgattam zenét, két okból sem. Az egyik, hogy véletlenül sem akartam Eric dalait hallani, a másik, az nem szerettem volna emlékezni a ritmusra, mert arról automatikusan a tánc jut eszembe. És a végtelen körforgás folytatódik.
Körülbelül hét óra körül értünk haza. Az öcsém csodálkozva, azonban ijedten figyelte a zombi kinézetem. Édesapám is elkerekedett szemekkel nézett, rám, majd felállva a kanapéról közelebb jött.
-    Mi történt, hogy itthon vagy? – és ismét a ma már százszor hallott kérdés, csupán más formában.
-    Nem táncolok többé! – mondtam röviden és tömören, apukám és öcsém tekintete pedig szomorú és kiábrándult volt. A szégyentől szinte elsüllyedtem.
-    Mindenben támogatunk, ha ezt szeretnéd, akkor ebben. – mondta, s anya is helyeselni kezdett.
Bólintva húztam a szám kicsit feljebb, de a hosszú nap után rádöbbentem, ma még nem is ettem. A szédülés hirtelen hatalmába kerített, így a konyhában gyorsan ettem pár falatot, amennyit le tudtam gyűrni. Azután a szobám felé vettem az irányt, ami ismét felhozott sok régi emléket. A képek a falon, edzésekről, fellépésekről. Teljesen kikészültem, az ágyra borultam. Addig zokoghattam, míg el nem aludtam.

4 megjegyzés:

  1. Rohadj meg!!!!.......Akarom mondani szia, hogy vagy? Mert én most tiszta ideg és szomorú vagyok. Hogy lehetsz ilyen?! Komolyan nagyon megbánod, ha most azonnal nem írod meg, hogy Jane visszamegy és fellép! Légyszíves, nagyon szépen kérlek, írd meg gyorsan a fejezetet. Puszi Bia
    Ui:nagyon jó, csak szomorú rész volt.
    Ui2:sajnálom a káromkodást.

    VálaszTörlés
  2. Szia!!
    Most a mosolygás elmarad.
    *Írói szempontból nagyon szépen felépített és megfogalmazott rész volt, valamint kellett ez a fordulat a történetbe, minden szempontból jót fog tenni neki. - írom, mint író.
    *Hogy tehetted ezt? Akkorát csalódtam Jane-ben, mint még kevés karakterben... hagyja, hogy a félelem átvegye az irányítást feletette? Ő annyira erős, mindent megtesz az álmaiért, erre most nem csak saját magát adja fel, hanem cserben hagyja Mollyt, akinek az álmai múlanak azon a fellépésen, a legjobb barátnőjét, aki végre kitörhetne, ha ez jól sikerül.. mindenkit cserbenhagy a félelme miatt. Ericet hibáztatja, pedig ő jött, amint tudott. Most Jane teljesen lezuhant a szemembe. Egy dolgot utálok jobban annál, ha valaki hazudik... ha valaki gyáván megfutamodik. Ebből a szempontból csalódást keltő fejezet volt. - írom, mint olvasó.

    Nos, mindent leírtam, ez ilyen két pólusú fejezet lett, de mint mondtam írói szempontból szokás szerint tökéletes, olvasói szempontból pedig szomorú, dehát nálam jobban senki nem tudja, hogy az a legjobb, mikor ilyen fajta érzelmeket tud kiváltani az ember, mikor annyira közel tudod hozni a karakteredet az olvasóhoz, hogy az képes csalódni benne... szóval piros pont Neked!

    Várom a folytatást!
    Puszi Jenni

    VálaszTörlés
  3. Szia! :)
    Lehet sokan lehurrogtak a múltkori véleményem miatt, de tényleg kellett ez a nagyobb "fordulat" vagy minek nevezzem. Egyet értek Jennivel szépen felépítetted. Azonban tényleg szomorú, hogy fel adja az álmát. Azonban az egyik részem nagyon is egyet ért vele. Magamat láttam meg benne. Nekem is annyi álmom van, és ha valami nem úgy alakul ahogy, akkor rögtön csalódok és feladom. És nem is akármi történt, hiszen egy elég súlyos baleset érte, aminek a következménye elég durván is alakulhatott volna. Szerencsére nem. Azért nem kellet volna, mindent eldobni, és elmenekülni. Itt a táncra, Ericre, és a barátaira értem. Oké, legyen egy kis szünet, míg újra össze szedni magát. De tapasztalat, sosem megoldás a menekülés. Élet egyik szabálya, tedd meg azt amitől legjobban félsz :D Remélem meggondolja magát, és nem marad ennyibe :D Szóval nagyon tetszett, és várom a folytatást ;)
    Puszillak

    VálaszTörlés
  4. @Bibi: Értem én, hogy zavar, ez, de most ez van. A következőt nemsokára olvashatod.

    @Jenni:Örülök, hogy mit író, így vélekedsz erről, mert ez sokat jelent nekem! És én nagyon örülök a "mit olvasó" résznek is.:) Sajnos ez így van, Jane nem csak a saját álmait adta fel, de mindenki másét is. Kevés ember tud ilyenkor ésszerűen gondolkozni. Majd meglátjuk, mi lesz ennek a végkimenetele. A csalódásod pedig mondhatni jogos.
    Szeretném megköszönni a piris pontot tőled! És annak külön örülök, hogy sikerül ezek szerint közel hoznom Jane-t.:)

    @Doris: Lehet, hogy igazad van, de hidd el ez már készült, csak kellett egy kis vihar előtti csend.:) Jézusom, ha megtaláltad magad benne, ez nekem külön boldogság, hisz ezek szerint tényleg közel tudtam hozni a karaktert. a balesetről pedig annyit, hogy igen, nem sokon múlott valami nagy baj. Nem tudott sajnos tisztán gondolkozni, de a következő részből mindenre fény derül.:)

    Nagyon szépen köszönöm a a hozzászólásaitokat! ♥

    VálaszTörlés